Voltam a hernyó, a szunnyadó lélek, a burokban láthatatlanul élő, és lettem a pillangó, aki szemérmetlenül csapkodja a szárnyait és megmutatja önmagát.
Nagyképűen hangzik, még számomra is, aki leírtam ezt! Pedig a legjobban így tudom megmagyarázni a két állapot közötti különbséget. Vagy egy vesztes, áldozat, érzed, hogy kiszolgálsz, statisztálsz más életében. A szüleidében, a párodéban, a férjed életében, netán, a gyerekedében. Utána meg vagy a saját életedben. Statisztából főszereplő leszel önmagad útján.

Magasztos gondolat? Igen. Hatalmas a lépés és a változás is. Még külsőségekben is, nem hogy lélekben és érzelmekben. Van, aki úgy születik, hogy azonnal mer önmaga lenni. Vagyunk mi, a mások, akik évekig, évtizedekig keresgéljük önmagunkat. Nekem például, meg kellett dolgozni önmagamért. Legjobban a saját mércémnek kellett megfelelnem, mégis nagyon akartam alkalmazkodni mindenféle elvárásokhoz. Mert jó akartam lenni! Csak jó, semmi más.
Meghatározni az átváltozás kezdetét nagyon nehéz. Nálam nem köthető egy bizonyos traumatikus ponthoz. Sokkal inkább érzem úgy, egyszer csak betelt a poharam. Volt egy csepp, egy utolsó csepp, ami már túlcsordult a peremen. Persze, kellett hozzá egy gondolat, egy elhatározás fejben, egy határozott szándék, hogy nem leszek áldozat tovább, sem a magamé, sem másé. Aztán valami kicsi katalizátor elindította, célba irányította ezt a folyamatot.
A bejegyzésem gondolatait most éppen az „katalizálta”, hogy megdöbbentett, mennyire dühíti ez a környezetem egyes tagjait. Természetesen, nem mindenkit, sokan örömmel látnak így engem. De vannak, akik újra és újra provokálnak, és mindenféle stigmákkal akarnak bélyegezni. Nem tudom, miért van ez? Miért éreznek egyesek haragot, ha szeretem magamat, ha békében vagyok belül, ha van önbecsülésem?
Tegnap volt valakivel egy hosszabb beszélgetésem, amelyben nem lehetett semmit előre lépni, haladni, megegyezni, mert a vitatkozó mindig visszakanyarodott a saját vélt és valós sérelmeihez és a nyakamba zúdította a véleményét, mi szerint én vagyok a bűnös. Miért? Mindenért! Kutya kötelessége egy nőnek a tűrés. Azért van. Amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez már nem az első ilyen beszélgetésünk. Csak nem volt mindig egyértelmű, hogy mi is zavarja bennem őt. Megváltoztam. Átváltoztam és nem ő a szobrászom. Huhh! Ha nem áll le, letiltom!

Időnként sajnos vannak hasonló élményeim. Nem ez az egyetlen helyzet, amikor azért piszkálnak, okítanak, kritizálnak, mert a helyemre kerültem. Most azt gondolom, a személyiségfejlődésünk kritikus pontja az, amikor már nem rémülünk meg a hasonló helyzetekben. Nem fújok visszavonulót, nem akarok mégis a kedvére tenni, hiába nevez nárcisztikusnak, szerénytelennek, hazugnak, álszentnek.
Hiába minden ellenállás, akkor is önmagam akarok lenni. Én, és nem mi, az a mi, aki igazából Te vagy!