Amikor megszülettem, valaki lenézett onnan fentről, és rám mutatott, ez a kislány tanító legyen! Csak így lehetett, mert senki sem támogatott ebben. Nem készültem erre már kicsi gyerekként, nem gondoltam tini koromban, hanem, csak úgy erre vezetett az utam. A szüleim megrökönyödtek, hogy nem követem mérnök apám, hanem számukra meglepő választást teszek.

„A nemzet napszámosa leszel? Azzal nem mégy messzire!” – mondta apám. Ezek a szavak Vas Gerebentől származnak, aki a színészetre gondolt, csak később lett a tanító jelzője.
Jávor Béla jegyzetéből idézek:
„A tanító, a tanár ezer évig volt szolgája a nemzetnek, skapuláréban, csuhában vagy csak csizmásan, nadrágosan, ahogy azt Vas Gereben jól írta, a nemzet napszámosa volt mindig, s a napszám, amit a nemzettől kapott, anyagiakban bár kicsiny volt, de erkölcsiekben a legnagyobb. A tanítónak tekintélye volt, mert ez a melléknévi igenévből lett főnév az egyik legfontosabb emberi tevékenységet jelöli, a tudás átadását, mert amióta az emberiség megtanulta a szavak használatát, a horda vadásza, a kompánia halásza, a gyűjtögetők majd a szántóvetők első embere újra meg újra elmondta, megmutatta utódainak, a fiataloknak mindazt, amit a közösség már tudott. Mert a tudás olyan, mint a kovász, meg kell őrizni és át kell adni, mert ha elvész, sokkal nehezebb újra a semmiből megalkotni.”

Magamra nem illetek jelzőket. Áldás az életemen a foglalkozásom, mert sosem volt teher, mindig öröm! Öröm volt a maga kis terheivel, néha kudarcaival és nehéz napjaival is! Ha a munkádban örömed leled, az sosem teher! Ez a munka pedig az, melyet nem szabadna kényszerből végezni, mert annyira fontosak benne az érzelmeid. Nem is tudom, lehet-e érzelmi elköteleződés nélkül tanítani?
Aktív életem tartóoszlopa volt mindig az a kis közösség, akiket rám bíztak, hogy oktassam és neveljem őket. A velük kapcsolatos feladataimba kapaszkodtam a legmélyebb és a legmagasabb életszakaszaimban is. Szükségük van rám, tehát erősnek kell lennem, menni kell, mert várnak engem, ott pedig szeretet van és melegség.
Ezen a vasárnapon, ami először eszembe jut, a gyerekeim. A sok-sok tanítvány-gyerekem, akik egy ideig az enyémek lehettek. Örök életre kötelék lett közöttünk. Az a szégyenlős kisfiú, aki minden posztomra küldi a szívecskét, pedig már túl van a félszáz évén. Az a kisfiú, akire rámutattam tegnap a forgatagban, hogy – Jaj, nézzétek, az ott Tomi! – Tomi is már túl van élete delén. Az a mélységes mélységből felszakadt kislány, aki meghív egy kis kávézós csevegésre, és mindig megkönnyezem, hogy – Jaj, istenem, mégis megmenekült! Milyen ügyes és önálló nő lett belőle! Azok a kis kincsek, akikből anyukák és apukák, dolgozó emberek, deli szép felnőttek lettek.
Az ünnep másik szereplője számomra, a gyerekekhez tartozó szülő. Akikkel barátok lettünk, sorstársak és lelki-társak, mert volt közöttünk egy kapocs. Olyan kapocs, ami nem szakadt el 4 év után, hanem tart életünk végéig.

Egyet ma nem fogok tenni, nem olvasok posztokat és kommenteket. Mert a mai világban én egy pária lettem, ma nincs szükség a munkámra, nincs értékem és becsületem. Olyan jelzőkkel illetnek a hangadók, melyek miatt minden egyes tanítványom elszégyelli magát. Ezt pedig nem szeretném! A jelzett minősítésekkel ugyanis, nem csak engem és a munkám bántják, hanem számtalan gyermeknek a lelkét is korbáccsal verik!