Az én lerágott csontom. A személyiségfejlődésem hosszú útján a legnagyobb hatással az volt rám, amikor megéreztem a különbséget az álcám, vagy annak levetése között. Talán, mindenki így kezdi, én is, annak akartam látszani, akit a köröttem élők látni szerettek volna. Nem csak látszani, de annak is lenni! Hogy elfogadjanak, szeressenek, akarjanak velem lenni. Így utólag be kell vallanom, akkor sem tudtam eléggé megfelelni, mindig is bennem lakott a különcségem kis ördöge. Gyakran az utolsó percben csak kiléptem a sorból.
Aztán egy nehéz akadály után, talán dacból is, mint egy fricska az ÉLETNEK, úgy döntöttem, vállalom magam. Nincs rejtőzködés, csúsztatás, mellébeszélés, álarc és jelmez, hanem egyszerűen csak megmutatom magam. Ha jó a másiknak, akkor elfogad, ha pedig nem tetszik a lelkem, tovább megy.

Ez a két fogalom nem egyszerű, sok aspektusból megvizsgálható és befolyásolható. Nem is akarok nagyon mélyre ásni, hanem a hétköznapi életünkben akarom megmutatni a szerepüket. Kinek mi lehet a motivációja, milyen tényezők is számítanak, és ugye, az életkorunk is nagyon jelentős ebben. 
Nekem nagyon izgalmas az őszinteség és a hazugság relációjában az egyén valóságértelmezése. Furcsa, hogy minél mélyebben rejtőzködik valaki az önnön valóságától, annál torzabb a valóságértelmezése. Néz, de nem lát, állandóan kétkedik abban is, ami az orra előtt van.
Személyes veszteségekben éltem meg ennek a borzalmait. Na, nem számomra volt borzalom, hanem a saját hazugságaiban élőnek. Írói munkám során nagyon beleásom magam a szereplőim valós és elképzelt életébe, és bizony a lelkemig hatolnak az ő fájásaik.
A másik igazán ijesztő, a félelem. Inkább a hazugságok és a rejtőzködés, nehogy mások ráismerjenek. Annyira félni a következménytől, hogy meglátják a valóságát, számomra ijesztő, pedig én is jártam ezen az úton. Valami olyasmi az összegzésem, hogy mind így kezdjük a felnőtt életünk, de később megedződünk, lesz elég tapasztalatunk, és merünk önmagunk lenni. A szorongás sok energiát emészt, ami hasznosabb lehet a mindennapokban. Bátorság igazán szeretni, valóságban élni, szembenézni önmagunkkal, de élni csak így érdemes. Ha valaki másképp dönt, élethosszig tartó boldogtalanságra ítéli önmagát.
Müller Péter
„Azt sugárzod magadból, amit a lelkedben, önmagadban átélsz. Ami benned történik, az sugárzik belőled. Akiben öröm él, abból öröm árad. Derű. … Lejátszani csak azt a kottát tudod, amelyet magaddal hoztál. A te dalod szól. …”
Időnként apró fricskákat kapok, mert idézgetek Müller Pétertől. Egyszerűen, nem merem leírni a saját szavaimmal a véleményem, mert annyira felemelően hatalmas!
A következő, szerintem nagyon fontos ebben a kérdésben, a hazugság és őszinteség szerepe az identitásunkkal, az önképünkkel kapcsolatban. Minél tovább marad valaki a saját hálójában, annál jobban hiszi magáról a téves képet valódinak. A nyílt és őszinte viselkedés, életmód, kommunikáció állandó önreflexióra kényszerít, ami pedig biztosítja a fejlődésem. Az önazonosságom teljesedik ki, alakul, épül jobbá. Hatalmas a szerepe a személyes kapcsolataimra! Például, kevésbé vagyok már elfogadó az erőszakos, vagy mérgező egyéniségekkel. Akkor is, ha nem is közeli, vagy szoros az ismeretség. Nem bántom, csak eltávolodok tőle! Akik viszont vannak, azokkal igazi és valóságos az őszinteség és az empátia.

Az írás, a regényírás, nagyon hosszú folyamat, a lelkem tornája is. Remélem, magam is tanulok belőle, hisz más kárán tanulni kevésbé fájdalmas, mint a magunk botlásaiból. Azt már most, még jóval az elején, megfogadtam, az őszinte és nyílt élet az én utam. Lehet, hogy nem fog imádni mindenki, lehet, kilógnak a hibáim és ügyetlenségeim, de boldognak csak így lehet lenni!