Van valami egészen különös abban, ahogyan a világ fejlődik.

Már a telefonunk is okosabb nálunk, a mosógép szinte önálló életet él, a mesterséges intelligenciával pedig lassan a világmindenség titkait is megfejtjük. Csak azt nem sikerül megoldani, hogy ki rakja be a mosogatógépbe a vacsora után maradt tányérokat.

Mert az valahogy még mindig női feladat.

Persze, ma már egyenjogúság van. A nő tanulhat, dolgozhat, karriert építhet, pénzt kereshet. Sőt, mindezt kifejezetten elvárjuk tőle. A régi feladataiból azonban nem sokat engedtünk el. Inkább hozzácsaptuk az újakat.

Így lett a modern nő egyszerre kenyérkereső, házvezetőnő, szakács, takarító, logisztikai vezető, gyermekpszichológus, korrepetitor és sofőr. Lehetőleg mosolyogva, mert a boldog családhoz boldog anya is dukál.

A férfi pedig természetesen segít.

Milyen érdekes szó ez a segít! Mintha a család, a lakás, a gyerek alapvetően a nő tulajdona volna, a férfi pedig szívességet tenne, amikor részt vesz a közös élet működtetésében.

Én még abból a nemzedékből származom, amelyiknek a női egyenjogúságot úgy tálalták, hogy most már nekünk is szabad dolgozni. Éltünk is a lehetőséggel. Volt, hogy három munkahelyen egyszerre. Közben természetesen a gyerekek, a háztartás és minden egyéb maradt a mi dolgunk.

Ha elfáradtunk, rosszul szerveztük az életünket.

Ha a férj fáradt el, pihenésre volt szüksége. Leginkább a barátai társaságában. Hiszen a férfiembernek szüksége van a kikapcsolódásra.

A nőnek is, persze. Elméletben.

Gyakorlatban már az is gyanús lehetett, ha egy barátnővel szerettünk volna eltölteni egy délutánt. Mert ugyan miféle asszony az, akinek a családján kívül is vannak igényei?

És mindeközben valahogy sosem voltunk egészen elég jók.

Azt hittem, ez a világ lassan eltűnik. Hogy a gyerekeink már másképpen élnek majd. Hiszen tanultabbak, szabadabbak, tudatosabbak. Beszélnek az egyenjogúságról, a lelki egészségről, a párkapcsolati egyensúlyról. Ismerik a régi minták káros hatásait.

Aztán néha körülnézek, és olyan érzésem támad, mintha egy régi előadás felújítását nézném.

Új szereplők, korszerű díszletek, ugyanaz a darab.

Mert a családi mintákat nem végrendeletben hagyjuk egymásra. Nem kell hozzá közjegyző, illeték, hagyatéki tárgyalás. Egyszerűen belenövünk.

A kisfiú látja, hogyan beszél apa anyával. A kislány látja, mennyit vállal anya, és mennyit szabad neki panaszkodnia. Aztán felnőnek, és sokszor éppen azt a világot teremtik újra, amelyről gyerekkorukban megfogadták, hogy másképpen csinálják.

Nem feltétlenül rosszindulatból. Az ismerős szerepekbe könnyű visszacsúszni. Különösen, ha az egyik szerep kényelmesebb, mint a másik.

Közben a gyereknevelés is különös versenysporttá fejlődött.

A gyerek legyen kitűnő tanuló, sportoljon, lehetőleg versenyszerűen, tanuljon nyelveket, járjon különórákra, és természetesen legyen boldog. A szülő pedig gondoskodjon róla, hogy mindenhová időben megérkezzen.

Ha szombaton hajnalban kell indulni egy mérkőzésre, indulunk. Ha vasárnap is, akkor vasárnap is. Ha a családi ebéd, a pihenés vagy a közös kirándulás marad el, hát maradjon.

Elvégre a gyerek jövőjéről van szó!

Csak néha elgondolkodom, hogy a gyerek jövőjének építése közben mi történik a gyerekkorával. És a szülei jelenével.

Vajon minden tehetségből bajnokot kell nevelni? Minden jó tanulóból kitűnőt? Minden szabad órából hasznos elfoglaltságot csinálni?

És biztosan az a jó szülő, aki az utolsó csepp erejét is feláldozza?

Aztán ott van az életszínvonal. Az a bizonyos, amelyet gyakran nem a saját igényeink, hanem mások kirakata alapján határozunk meg. Szebb ház, jobb autó, különlegesebb nyaralás. Ha kell, még egy munkahely, még néhány túlóra.

Csak legyen meg minden.

Minden, kivéve az időt.

Pedig a gyereknek nem csupán különórákra, márkás cipőre és érmekre van szüksége. Hanem arra is, hogy lássa a szüleit pihenni. Nevetni. Egymással kedvesen beszélni. Hogy megtanulja: a szeretet nem egyenlő az önfeláldozással, és a család nem olyan intézmény, amelynek működtetéséhez az egyik embernek el kell fogynia.

Ma már nagymamaként figyelem a világot. Nem szeretnék beleszólni a fiatalok életébe. A magamét sem sikerült mindig olyan remekül megszerveznem, hogy jogom legyen másoknak használati utasítást osztogatni.

De azért néha eltűnődöm.

Miért olyan nehéz elhinni, hogy egy anya is elfáradhat? Hogy neki is jár szabadidő, barátság, szórakozás, sőt, időnként az a fényűzés is, hogy semmit sem csinál?

És miért kell egy apát megdicsérni azért, mert elviszi a saját gyerekét edzésre, miközben az anyától ugyanezt természetesnek vesszük?

Nem gondolom, hogy minden férfi ilyen. Szerencsére sok családban már valóban közös vállalkozás a gyereknevelés, a háztartás és az élet. És persze mi, nők sem vagyunk ártatlanok. Néha magunk is olyan lelkesen őrizzük a régi szerepeket, mintha családi ezüstöt örököltünk volna.

Csak éppen ez az örökség nem mindig érték.

Talán ideje volna egy kicsit átválogatni.

A szeretetet, a gondoskodást, az összetartozást természetesen megtartanám. A kölcsönös tiszteletet is, ha akad a hagyatékban.

A többit pedig nyugodtan ki lehetne selejtezni.

Különösen azt a régi családi szabályt, hogy a férfi pihen, mert elfáradt, a nő pedig azért nem pihen, mert még nincs kész.

És ha már ilyen szépen rendet raktunk az örökségben, akár el is mehetnénk a barátnőnkkel kávézni.

Csak úgy.

Erkölcstelenül.