Ketten vannak a szobában. Minden fémesen és sterilen világít. A hatalmas ablakon betűz a koratavaszi nap.

A beteg csukott szemmel fekszik az ágyon. Csövek, érzékelők, tappancsok kötik össze a világgal. Bőre halvány és ráncos. Csukott szeme körül fekete karikák. Nyitott száján gépiesen áramlik a levegő. Mint egy metronóm, olyan a lélegzés hangja.

Belehasít a csendbe, amikor a vérnyomásmérő beindul. Túl hangos, pedig alig mér valamit. Az eredménytől aztán sípol minden. Élettel összeegyeztethetetlen adatok. Beszalad a nővér, kapcsolgat, adatokat ír fel, és már kint is van.

Az asszony egy kényelmetlen széken ül. Alig mozdul. Hangtalanul imádkozik. Nézi az ágyban fekvőt. Időnként megrebben, hogy tenni kellene valamit. De mit? Marad. Gondolatai körbejárnak. Érzést keres, kapaszkodót. Gyerekkorától a máig kutat fejben.

A beteg motyog. Nem érthető, de közölni akar.

– Állíts fel! Állíts fel!

Az asszony feláll, fölé hajol.

– Nem értem… mondd újra!

– Állíts fel!

– Állítsalak fel? Tata… azt kéred?

– Állíts fel!

Megsimítja a fejét.

– Nem tudlak felállítani. Nem bír el a lábad… nem tudnál megállni rajta.

A beteg újra megszólal, alig hallhatóan:

– Állíts fel… és elszaladok.

Az asszony keze megáll a levegőben. Most érti meg. Nem a lábát kéri. Hanem hogy még egyszer legyen hová futnia. Az asszony lassan leül. Nem mozdul.

Innen már nem lehet elszaladni.