Hangosak vagyunk és boldogok.
Ölelések, nevetések, felkiáltások:
– Mondd a neved! Ki is vagy te?

Aztán az egymásra találás öröme.

A káoszban elmegy egy férfi.
Összevillan a tekintetünk.
Tudom, ki ő. Ő is felismer.
Tágra nyílik a szeme, lassan bólint.
Mosoly terül szét az arcán.
Bennem apró villanások valahonnan régről.

Később az asztalok körül ülünk.
Beszélgetések, köszöntők, szelfik.
Mintha elég lenne ennyi: megörökíteni a mostot.

Keresem az arcát.
És nem tudom nem észrevenni a mellette ülőt.

Éles tekintet.
Felém feszül.

Mint egy kilőtt nyíl.

Elfordítom a fejem.
Mint aki bűnös.

Nem történt semmi.
Vagy mégis.

A férfi…
mintha képeket készítene rólam.
Egy pillanatra én is emelem a telefonom.

Aztán megáll a levegő.
És leengedem a kezem.

Bevillan egy régi kép.

Egy nyár.
Barátok.
És egy érzés, amit akkor még nem tudtam nevén nevezni.

Ahogy valaki, aki az enyém volt,
egy pillanatra más felé fordult.

Nem tett semmit.
Nem volt mibe kapaszkodni.

Mégis fájt.

Mintha valaki
csendben elfoglalta volna a helyem.

Most már tudom:
az érzések nem kérnek engedélyt.

Nem birtokolhatók.

Jönnek. Mennek.
átkanyarodnak, megérintenek, eltűnnek.

És ami egyszer szép volt,
az nem vesz el semmit attól, ami most van.

Csak emlékeztet arra,
hogy szabadnak lenni
nem veszteség.