Érdekes, mikor mivel találkozom össze, mi jön szembe velem. Elgondolkoztam azon, régen miért nem volt az élet ilyen? Szeretem a meglepetéseket, főleg, ami nem várt, derült égből jövő áldás. Talán, lehettek volna, ha elég figyelmes és nyitott vagyok. Egy biztos, meg kell állnom, észre kell vennem, különben meg sem történnek ezek a kis boldogságcseppek.

            Hosszú az út, unalmas. Hallgathatok zenét, bármit, felkészültem, a táskámban a füles. Olvashatok, nálam a könyvem. Olvastam, de letettem, mert hányingerem lett a buszon olvasástól. Tehát, csak bámultam ki a fejemből, elmélkedtem a világ során, a beküldött műveimen, a készülő könyvemen. Ami idegesített, mert a megszokott jegyzetfüzetemet nem találtam a táskámban, hogy leírhassam…

            Aztán akaratomon kívül meghallottam egy beszélgetést. A nő a fiával beszélt telefonon, arról, hogy talán el sem éri a csatlakozást és egész napos zötykölődés után sem tud odaérni hozzájuk. Hozott egy döntést, hogy milyen irányban indul a célja felé, és úgy tűnt számára, nem a megfelelő úton indult el. Megszólítottam. Korban hozzám közel álló, talpraesett, csinos, ápolt, fiatalos temperamentumú nő, aki nem rémült meg. Szimpatikus.

            Fura, mennyire érzékeljük a másik hasonlóságát! Ő is egyedülálló! Átültem mellé, és közösen kutattuk a megoldást a neten. Olyan nincs, hogy ne találjunk jó megoldást. Találtunk! Meg persze, beszélgetni kezdtünk. A vékony vászonnadrágban, pólóban utazó nő, aki hozzám hasonlóan átlagos testalkatú, hat gyereket szült. Egyértelmű, hogy jól eligazodik a világban és megáll a lábán. Az egyik gyerekéhez igyekszik az unokára vigyázni. Tizenkét unokája van.

            Közös téma akadt azonnal, alig tudtuk befejezni, amikor a célállomásra érkeztünk. Sok időt tölt ő is a családdal, nem győzte mesélni az élményeket. Babás történeteket osztottunk meg, egymás telefonján nézegettük a családi képeket, kis gyerekes sztorikkal szórakoztattuk egymást. Nem túl rég utazott életében először repülőn, meglátogatta Londonban az egyik unokáját. Fel sem merült benne, hogy ne menjen, és csak a diploma után találkozzon újra az Angliában tanuló gyerekkel.  Csupa női dologról esett szó, sok olyanról is, amit csak ilyen nagycsaládos nők élhettek át.

            Végre, két órát beszélgethettem valakivel, aki érti, amit mondok, és én is pontosan tudom, mit akar nekem mondani. Amikor pozitív élmény a szülés, és a túláradó érzelmeimre ebben a témában nem az a válasza, hogy „mi van, betéptél?” Fordítva, ugyan olyan megértő hallgatóság vagyok számára én is. A gyerekekkel, unokákkal töltött időt nem kihasználásnak, fáradtságnak éljük meg, hanem töltekezésnek, boldogságmorzsának, ajándéknak az élettől.

            Szerencsés vagyok, hogy összefutottunk! Túl gyakran találkozom olyanokkal, akik mindezek ellenkezőjéről akarnak meggyőzni. Olyankor elmegy a kedvem az emberektől és fáj is az ítélkezés az anyák felett. A gyerekeink száma semmitől sem foszt meg bennünket! Tartalmas és sikeres életet élhetünk anyaként is, bármennyire is népszerű ma az ellenkezőjét hirdetni. Sok egyedülálló, vagy gyermektelen nőt ismerek, akinek nincs aktív és tartalmas élete. Magányos és elhagyatott, unatkozik. Sőt, az egészségünkben és a külsőnkben sem meghatározó, mekkora a családunk.

            Két órát töltöttünk csupán együtt, nem osztottuk meg a személyes elérhetőségünket, de feldobtuk egymás napját empátiával, megértéssel, közös témával, sorsközösséggel, szeretettel.