– Jó reggelt, Nap! De siettél,
milyen gyorsan ideértél!

– Ébresztő, itt vagyok már,
az óra szólt, nem várhat rám.

– Még ki sem aludtam magam,
csak a másik oldalamra fordultam.

– Talán későn feküdtél?
Szerintem eleget pihentél.

– Mondd, merre jártál addig,
míg aludtam hajnalig?

– Tengeren hajókat láttam,
erdő mélyén manót találtam,
városokban forgalmat,
ébredő utcákat, zajokat.

– Mesélj valami igazán szépet,
ami jobb kedvre deríthet!

– Láttam szépet, nem is keveset,
bár néha gonoszak az emberek.

– Tudom, Nap, én is látom…
nincs jobb máshol a világon?

– Láttam várost, például Londont,
fényes hidat, siető gondot.
Láttam repülőt fenn az égen,
egy ember ugrott ki belőle bátran, nevetve,
úszott csak a gomolygó fellegekbe.

Láttam erdőben kirándulót,
hátán zsák, kezében víz,
lihegett, kapaszkodott,
de a másik kezét nem engedte el sosem itt.

Láttam iskolában gyereket,
okosan felelt a tanító kérdésére,
szünetben almát majszolt,
pirosat, roppanósat, boldogan.

– De jó neked, Napocska,
hogy láthatsz ennyi csodát!

– Kelj fel most már, hétalvó,
nyisd ki a szemed a szépre, jóra!

– Az én életem szomorú,
csupa bú és ború.

– Mondom, nyisd ki a szemed,
a jót is észreveszed!

– Nem látom, pedig keresem…
lehet, szomorúnak születtem.

– Talán szemüveget kell cserélned.
Vedd ma fel azt a kéket!
Arra nyílik a szemed, amit keresel:
ha szomorúságot vársz, azt is leled.

Nézz körül – a világ gyönyörű,
csupa móka, csupa derű!

Jó reggelt, Világ!