Néha nagyon megcibál az élet. Hogy fekve maradok-e sírva, vagy megrázom magam és felállok, az rajtam múlik. Természetesen, egy kicsit szenvedünk, fájunk, maradunk a földön, de aztán élünk tovább. Az élet nem áll meg, az óra ketyeg tovább és mi a tartalékainkhoz nyúlunk és lépünk. Ez a rend, a szabály, vagy nevezhetjük bárminek. Tapasztalatom szerint, akik életüket mások vállán élik, azok maradnak, de a többiek, mennek.

Készülök a napra, készítem a cuccom. Közben pakolom a szekrényben a hétvégi öltözékeket. Alábecsüljük a ruha erejét. Nekem ez szórakozás, boldogsághormon és csoki-pótló. Van bennem elfogultság. Ennek ellenére, hiszem, hogy igen is, számít.

No, nem a mindenható! Nem pótolja az emberi értékeinket, vagy éppen hiányosságainkat. De számít. Egy nőnél, különösen. A megjelenésed sokkal többet mond el rólad, mint isten adta külső tulajdonságaid! Jellemrajz és viszony a világhoz. Sokan vitatkoznak most velem olvasás közben! Biztos vagyok ebben. Mégis, gondolkodjatok velem!

Nem a divat majmolására gondolok, és nem is a márkák üldözésére! Hanem a törődésre önmagunkkal. Az élet tiszteletére. Az egészséges lélekre és az önmagunk tiszteletére. Arra, hogy törődök magammal annyira, hogy nem csak vakon magamra ráncigálom a textilt.

Minél nehezebb a lelkem, annál jobban figyelek erre. Támogatom magam, kedveskedek és vígasztalok. Ilyenkor a színek és a formák nagyon sokat segítenek a túlélésben és a gyógyulásban. Nekem például a színek sokat számítanak! Sosem tudnék sírni piros ruhában! Fehér nadrágomban villámgyorsan felpattantam az úttestről a kerékpár baleset után. Pedig megrepedt a bordám és hatalmas volt a bőrhiány is. Reggel valóban nem tudtam, hogy ezt kell felhúzni, de utólag jól jött.

Érdekes kis jellemhibám, hogy mindig kell egy kicsit rontani az összképen. Egy oda nem illő cipővel, apró kis eltéréssel a színekben vagy formákban. Csak hogy nehogy túl tökéletes legyen. Azt ugyanis utálom. Semmi sem lehet tökéletes, mert az unalmas. Kell egy csepp huncutkodás, hogy egyéni legyen, különleges és saját!