Az emberek egymás közötti kommunikációja egy kalandpark. Mesés labirintus. Tapogatózás a sötétben. Ha képezed magad, ha sokat foglalkozol ezzel, akkor is maradnak fehér foltok és meglepetések.
Néha elgondolkozom, hogy vajon mi okozza ezt. Nem figyelünk eléggé? A sok stressz? A rohanó életmód? Vagy csak elveszítettük az őszinte érdeklődést egymás felé? Nem tudom.

Nem vesszük észre, ha a másiknak szüksége van egy bátorító szóra. Csak egy kicsire. De nem adjuk meg. Elhalasztjuk? Elfeledjük? Nem tudom.
Nem vesszük észre, hogyha nekünk van szükségünk rá, akkor meg csak úgy előrántjuk a semmiből. Mert most kell. Nekünk. Nem kérdezünk, csak mondjuk a magunkét. Nem is értem.
Nem vesszük észre, amikor eláruljuk a bizalmat. Mert akkor éppen más a fontos és érdekes. Nem aggódunk a másikért, mert éppen más köti le a figyelmünket. Egy másik ember. Nem tudom, hogyan tehetjük ezt.
Nem vesszük észre, egymás érzéseit. Nem mondjuk ki, nem tudatjuk a másik emberrel, mit is érzünk iránta. Sem a szeretetet, sem a haragot, sem a sértődést. Semmit. Nem mondjuk egyenesen egymás szemébe az érzelmeinket. Miért van így? Miért nem tesszük? Nem tudom. Nem is értem.

Nem vesszük észre, hogy ebben mennyire egyedül maradunk. Nem érzékeljük a hiányt, és nem érezzük, a kapcsolatok hogyan kopnak el ebben. Hogyan foszlanak szét szép dolgok, nemes érzelmek, szép érzések.
Aztán jön a rácsodálkozás, amikor már csak a hiány marad. Amikor már nem lehet visszamenni az időben. Az elkopott érzések már szétfoszlottak. Miért csak a hiány világosítja meg a szívünket?

Miért csak akkor vesszük észre, hogy elveszítettük, amikor már megtörtént?