Vannak, akik a szívükre hallgatnak. Ez teszi őket legyőzhetetlenné.

Nem tudom, ezt miért nem tanítják meg az embereknek időben? Mennyi könny és mennyi erő, ami elveszett, mire megtanultuk ezt!

Megmondják, mit tegyünk. Mert még kis buták vagyunk, totyogók és ügyetlenek. Ez később is megmarad. No, nem a totyogás. A megmondás. Mindig vannak körülöttünk olyanok, akik a megmondó-emberek. Mert ők tudják. Mindenkinél jobban. Övék a bölcsek köve. Ez bizonyos életszakaszokban még nagyon jól is működik, és fontos is. Anyák, mamák, dadusok, óvó nénik, tanítók és más hasonlók. Fontos, amikor a védőnő megtanítja a kisgyermeket a fogmosás helyes fogásaira. Na, ezt fontos megmondani! De amikor életünk társa vindikálja magának a jogot, hogy megmondja, mikor vehetünk lélegzetet, vagy mikor vásárolhatunk szakadt bugyink helyett újat, az már nem egészen a jó kapcsolat jele.

Ne mutogassunk másra, vegyük önmagunkat is nagyító alá! Képesek vagyunk egyáltalán hallgatni? A szívünkre, a belső hangra, a megérzésre? Hisz olyan hangzavarban élünk, hogy a kiáltozás is nehezen jut el a fülünkig. Ha a csöndes szobában üldögélünk, akkor is sikoltoznak a fejünkben a gondolatok. Ott belül csak nagyon ritkán van csönd, ha van egyáltalán.

Aztán meg, amikor eljut a tudatunkig a megérzés, azonnal elkezdünk hitetlenkedni és elővesszük a józan eszünk. Jól átagyaljuk azt a kósza megérzést, szívünk szavát és csavaros észjárásunkon áteresztve már egészen más kerekedik elő. Okos telefonunk, kompjúterünk és bölcs barátaink aztán elmondják, hova tegyük a megérzésünk. Oda. Jó helyre.

Amikor aztán már jól pofán vágott az élet néhányszor, és a semmiből is fel kellett magunkat építeni, akkor elkezdünk lecsendesedni. Megedződtünk, megerősödtünk és már bátrak is vagyunk ahhoz, hogy merjünk hinni önmagunknak! Talán, ha ez az egész valahogy úgy működne, mint például a hidegfront, hogy sajognak az izületeim, biztosan hideg lesz! Sajogna a szívünk, mert nem rá hallgattunk és akkor még meggondolhatjuk magunkat. Sajogna a megérzésünk és jelezné a frontot.

Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy eljött az idő! Elérkezett az, amikor már merek a szívemre hallgatni. Elérkezett az, az idő, amikor képes vagyok annyira lecsendesedni, hogy a fülemig jusson a megérzésem. Eljött az idő, amikor már merek önmagam lenni, nyíltan és bátran. Vállalom a szívem, a döntéseim, a megérzésem, és járok a saját utamon.

Legyőzhetetlenül.