Vannak témák, amelyek újra és újra visszatérnek, nem tudom kihagyni. Lehet. hogy túldimenzionálom, de érzékeny pontom ez. A kritika, az örökösen más életén csámcsogás. Volt mérgező személy az életemben, megtapasztaltam milyen az életnek ez a típusa. Amikor valaki semmi mással nem foglalkozik, csak a környezetét fikázza, rajta kívül jó senki sem lehet.

Igen nehéz ez, amikor közel áll hozzánk a kritikus. Sok évvel ezelőtt szakember megoldási javaslata volt, szakítsak meg vele minden kapcsolatot. Megvalósítani persze nem tudtam. Átértékeltem akkor nagyon sok vetületét ennek.
Vannak fokozatai ennek a káros jellembeli tulajdonságnak. Van, aki csak halkan áskálódik, szűk körben szórja a mérgét. Önmaga tökéletességét mások lekicsinyléséből építi fel. A környezetében élők meg szenvednek. Nem annyira kirívó, inkább fű alatt osztja az igét, de fájdalmas nagyon. Külső szemlélő ként is megéget a gyűlölet, ami ezt táplálja.
A zsigerből, mélyről felszakadó gyűlöletet közelből tapasztaltam meg, tudom, hogy a sebek, melyeket okozott, soha be nem gyógyulók. Hiába tudom, az ilyen viselkedés miből táplálkozik, nem tudom megbocsátani. Olvashatok tanulmányokat, hallgathatok szakembereket, szegény miért lett ilyen, bennem véreznek a nyelve okozta sebek.

Természetes, hogy van véleményünk a körülöttünk folyó eseményekről, emberekről. Minősíteni azonban, nem kötelező. Pozitív változást akkor érünk el a személyiségfejlődésben, amikor megküzdünk ezzel a démonnal. Addig csak egy helyben topogunk. Tudom, nagyon kemény az út, se önmagunkat, se mást ne minősítsünk. De az eredmény nagyon felemelő. Azonnal kitárul a világ, és ezer olyan meglepetés talál ránk, amit addig észre sem vettünk!

Nekem az idő volt az egyik nyereségem. Előtte sosem gondoltam arra, mennyi felesleges pillanat, perc és óra, amit elvesztegetünk az állandó minősítgetéssel. Nagyon sok idő, amit nem arra használunk, hogy a saját életünket éljük!