Ma szem és fültanúja voltam idős szeretteim vitájának. Pontosabban, ez nem is vita volt, csupán néhány durván odavetett mondat, de az érzelmi hatása nagyon erős lett. Később nem hagyott nyugodni ez az esemény, tovább gondoltam.

Valamikor, egyszer egy szakember arról faggatott, mit csinálok, ha dühös vagyok. Hogyan vezetem le. Kiabálok? Csapkodok? Semmi. Nem vagyok dühös. Nem kiabálok, nem csapkodok, nem teszek semmi hasonlót. Én „jókislány” vagyok. Akik soha nem dühösek és nem agresszívak.

Amikor a gyerek olyan szerepbe kényszerül, amely életkorát meghaladja, sérül. Amikor olyan fizikai és lelki terheket kap, melyeket a szülőnek kellene ellátni, a személyiségfejlődésében torzulások lesznek. Ha a gyerek felelősséget kell érezzen a szülője jóllétéért, akkor jelentkezhet a „jókislány” szindróma.

Elnyomott érzések lesznek a harag, a düh, az agresszió és társaik, helyettük más érzelmek kerülnek előtérbe. Helyettesítik azokat akkor is, amikor egészséges egyensúlyban helyük lenne. A tiltott érzelmeket elfojtjuk, és a díjazott vagy megengedett érzelmek helyettesítővé válnak.

A cselekedeteim és az érzelmeim meghatározója, hogy általa mennyire érzem magam jónak. Úgy választom meg az érzelmeim, hogy mennyire kapcsolódik hozzá a kapcsolati nyereség. Segítenem kell másoknak a saját jóllétem árán is. Számomra jónak lenni egy íratlan szabály az élethez, amibe az is bele van kódolva, hogy az, aki önmagát helyezi előtérbe, az rossz. A saját életem árán is.

Életem során annyira belém ivódott a lemondás képessége, hogy gyakran meg sem tudom fogalmazni magamnak, mire is vágyom. Mindenben segítek és mindent elbírok. Akkor is, ha az szinte lehetetlen. Mindezt támogatás nélkül, és büszkén, hogy engem nem is kell támogatni. Hisz én vagyok a vasember, vagy a „vasnő”. Nem verejtékezem, hanem csak viszem a vállamon! Ha még önmagamnak sem vallom be, akkor hogyan is tenném ezt valaki másnak?

Visszakanyarodva az első bekezdéshez: amikor túlzott toleranciával vagyunk mások felé, akkor bebetonozunk más, talán még súlyosabb következményeket. Hiszem az egyén felelősségét önmagáért és a tetteiért! Nem lehet élethosszig kifelé mutogatni! Ha eltűrjük ezt valakitől, akkor az egész környezete súlyosan megsínyli ezt.

Írás közben jött az a gondolatom, hogy habár nőkhöz írok és nőkről, de ebben a témában azt hiszem, van férfi ismerősöm is. Talán kutatnom kellene a „jófiú” szindrómát! Változnak a hagyományos szerepek, változnak tradíciók, talán ez a problémakör érinthet a mai világban már nem csak lány gyermeket, hanem fiút is.