Féltett kincsem a mesterek névsora. Az a lista, melyen a megbízható szakemberek neve és telefonszáma, elérhetősége van. Gondolom, ti hasonlóan vagytok ezzel.
Mestert hívtam egy kicsi dolog miatt. Valóban, talán három perc volt az egész. Feltettem a kérdést: Mivel tartozok? A válasz is rövid volt, mint a munka: Ugyan, semmivel!
Aztán csevegtünk kicsit, mint régi jó ismerősök. Udvarias kérdésekkel családról, hétköznapokról, apró pletykák közös ismerősökről. Kölcsönös a becsület, nem csak én köszöntöm születés- és neve napján, ő ugyan úgy tesz viszont.
Aztán nem bírtam, és kibukott belőlem: Mit csinál, hogy nem öregszik egy napot sem? Válaszában arról mesélt, fontos számára a pihenés, a megfelelő táplálkozás és a stresszmentesség. Hittem minden szavát, mert élő bizonyítéka mindannak, amit mondott.
Később megpróbáltam tanulságot, bölcsességet keresni ebben. Ismerem, tudom róla, jó körülmények között él a családjával. Munkával sincs gondja, elég egy telefon, és néha még azon a napon jön és javít.
Manapság mindenki panaszkodik, kimerült, rohan. A mesterek különösen, heteket kell várni, mire sorra kerül a megrendelő. Aztán, amikor itt dolgozik, ömlik belőle a panasz a pénztelenség, a bajok, az egész élet miatt.
Hogy is van ez?
Lehet, hogy nem az életünk körülményei fárasztanak el bennünket a legjobban, hanem az, ahogyan benne élünk?
Az egyik embernek tele a naptára, mégis van ideje három perc után öt percet beszélgetni. A másiknak tele a naptára, és már érkezéskor ideges, mert fejben a következő helyen jár.
Az egyik megkeresi a pénzt, amire szüksége van. A másik talán ugyanannyit vagy még többet keres, de közben folyton azt érzi, hogy kevés.
Az egyik dolgozik.
A másik hajt.
És lehet, hogy kívülről alig látszik a különbség.
Nem tudom, megtaláltam-e a titkot. Gyanítom, nem a megfelelő táplálkozásnál kezdődik, és még csak nem is a pihenésnél. Talán egyetlen szóval kezdődik: elég.
Elég munka.
Elég pénz.
Elég feladat.
Elég mára.
Talán ettől marad ideje az embernek élni is.
Meg nem öregedni.
Legalábbis olyan feltűnően.