Az ítélkezés nem jogi kategória, inkább társadalmi reflex. Mindennapjainkban újra és újra beleütközünk. Amikor nem mennek jól a dolgok, akadályba ütközünk, vagy elhúzódik egy nehéz helyzet, gyorsan megszületik a minősítés. Lehet, hogy a megoldás valóban nem tökéletes – de ilyenkor nem a körülmények kerülnek fókuszba, hanem az ember maga: ilyen vagy, olyan vagy, amolyan.

Én is belefutottam ebbe. Nem egyszer, nem kétszer. Most azonban különösen fájdalmas volt. Régóta foglalkoztat az egészségügy helyzete, és előre szeretném jelezni: tudom, hogy vannak kivételek, elhivatott, együttérző emberek. Róluk most is jó szívvel beszélek. Mégis le kell írnom azt, ami éppen történik.

Idős hozzátartozóm állapota súlyos. Teljes ápolásra szorul, tehetetlen. A jelenlegi gyakorlat szerint ez elsősorban a család feladata. Lehetne intézményben, de ezt évekkel korábban kellett volna elindítani, akkor, amikor még járóképes volt. Az ember ritkán számol azzal, hogy a vég hosszú és megterhelő folyamat is lehet.

Így az otthonunkat próbáljuk a helyzethez igazítani. Betegágyat bérlünk, átrendezzük a lakást, beszerezzük az eszközöket: fertőtlenítőt, pelenkát, kesztyűt, krémeket, lepedőket. A költségek gyorsan nőnek, és folyamatosan újabbak jelennek meg. Ez azonban még a kezelhető része.

A nehezebb a szakértelem hiánya. Nem lettünk egészségügyi dolgozók. Azt hittük, elég, ha egy életen át becsületesen fizetjük a járulékokat. Kiderült, hogy nem. Nem tudom szakszerűen mozgatni a tehetetlen testet, nem vagyok biztos egyes ápolási lépésekben, és nem tudom, milyen értékeknél mit kell azonnal megtenni. Ez nem rosszindulat, hanem tudáshiány.

A napi huszonnégy órás készenlét közben engem is felőröl. Nem elsősorban a pihenés vagy az én-idő hiánya a legnehezebb, hanem a tehetetlenség érzése. Az, amikor ezt a tehetetlenséget újra és újra visszatükrözik felém. Amikor egy kérdésre nem tudok szakszerűen válaszolni, és ingerültséget kapok cserébe. Amikor viszont együttérzést és támogatást tapasztalok, azt képes vagyok mély hálával viszonozni – egy ölelés formájában is.

A rendszer azonban sokszor inkább elhárít. Mintha azt sugallná: nem a helyzet nehéz, hanem én vagyok alkalmatlan. Nem elég gondoskodó. Nem elég felkészült.

Amikor a beteg állapota tovább romlik, az orvosi kommunikáció is keményebbé válik. Elhangzanak mondatok, amelyek mélyre mennek. Olyan kijelentések, amelyek nem segítenek, csak súlyosbítanak. Azt érzem ilyenkor, hogy nem a közös megoldás, hanem a felelősség áthárítása történik.

Nem sorolok fel minden sérelmet, pedig most mind itt zakatol bennem. Nem sértegetni szeretnék. A hozzátartozóm hetvenéves koráig dolgozott, tisztességgel. Most nem kér semmi rendkívülit. Csak azt, hogy a végén megőrizhesse a méltóságát. És igen, én is ezt szeretném neki.

Most egy ágyban vergődő, önmagától megfosztott ember – de nem ez az ő lényege. Olyan ellátást érdemelne, amelyben ember maradhat, és elmehet méltósággal. Bármilyen fenyegetés vagy riogatás hangzik el, a hozzátartozó nem tudja pótolni a szakértelmet. Nem azért, mert nem akarja, hanem mert nem képes rá.

A méltóságteljes távozás nem kiváltság, hanem emberi minimum lenne. A hozzátartozó szeretete nem helyettesíti a szakértelmet, ahogyan a jó szándék sem pótolja a rendszert. Amikor a vég idején ítélkezés érkezik segítség helyett, az nem a család kudarca, hanem annak a jele, hogy magára maradtunk egy olyan helyzetben, amelyhez senki sem elég egyedül.