Haragos holló kaparja az eget,
fekete könnyet sírnak a fellegek.
Az elme messze jár már, elidőz,
nincs valóság, mely most menedéket sző.

Kopogtat a holló: „itt vagyok,
itt vagyok érted — tovább nem várhatok.”
Az ember maradna, kapaszkodna még,
test és lélek fojtott, halk párbajt idéz.

Szavak kusza árnyéka hull a ma fölé,
emlék kerget emléket: köd ül mindenen,
a szobában nincsen senki — csak ők ketten:
a gyászos holló és az ember,
a végtelen küzdelemben.

S ki érti meg őket igazán?
Csak az, ki ezen az úton
már elment apja után.