Egy történet szerint, valamikor vonatsíneket építettek az Alpokon keresztül Bécs és Velence között, jóval az előtt, hogy létezett volna az alkalmas vonat az út megtételéhez. Hittek benne, hogy az is meglesz. Néha történnek események, teszünk dolgokat, aminek akkor nem is látszik az értelme. Mintha építenénk egy házat, aminek sem lakója, sem története nincsen. Aztán majd eljön az idő, és akkor, a végén, világosodik meg minden.
Nagyon sok minden történik az emberöltő alatt. Van, hogy semmi értelmét nem látjuk, és haraggal, vagy keserűséggel tekintünk a világra. Nem tudunk elég erősen hinni abban, hogy mindennek van értelme, minden út vezet valahová, és idővel a helyén lesz az egész. Az idő bizony nagyon kemény dolog! Amikor várni kell, és nem szabad türelmetlenkedni. Vagy éppen, elrohan, mint a gyorsvonat és már csak a hűlt helyét találom.
Törekszem a mindennapjaim derűvel élni. Nyugalomban és szeretetben tölteni az időm. Már tudom, hogy igen is, a helyére kerülnek az élet kockái! Vártam sokat, és nem hiába, megérkezett, aminek jönni kellett. Egy kellemes nap végén, ha összegezni szeretném mi a fontos, a derű látszik lényegesnek. Pozitívan állni a történésekhez, az emberekhez, önmagamhoz, nagyon fontos! Nem repkedek kacagva ide-oda, de vigyázok arra a mély lelki békére, ami segít. Azt nem hagyom elveszni, de még elvenni sem, mert ma már látom, ez görgeti előre a szekerem.
Kislányok a fűben, a virágok között, katicabogarakat keresnek. Nem találnak. Mintha elromolna a játékuk. Aztán nyári délutánon, a napon elszundítok a székemben és ébredés után, sok-sok katicabogár pihen a blúzomon. Megtaláltak. Nem én találtam rájuk, hanem éppen fordítva esett meg. Ők találtak meg engem. Az élet ilyen.
Semmi okunk a komorságra, elégedetlenségre és a mélységes hitehagyottságra. Éljük meg a napjaink boldogságát, várjuk türelemmel ki az események eljövetelét! Csak magunknak segítünk, ha meg tudjuk őrizni a derűnket, a belső békénket! Hisz az élet mindenképpen halad a maga medrében, csak nekünk számít, hogyan éljük meg az egészet!