Mindenkinek vannak örömei és bánatai. Senki élete nem örök napsugár. Különbözőek vagyunk, ki hogyan éli meg és dolgozza fel a maga érzéseit. Pontosítok! Van, aki feldolgozza, kiéli és megérti, helyére teszi a lelki dolgait. Meg vannak olyanok is, akik a környezetükön verik el a port. Nem tulajdonítok mások dolgainak nagy jelentőséget, nem vagyok sértődékeny. Előfordult már olyan, hogy megértéssel, megbocsátással segítettem valakinek olyankor, mikor rajtam vezette le a dühét. Örültem, hogy sikerült lecsillapítani, lazítani a feszültségén, végül jó hangulatban fejeztük be a beszélgetést. Mint egy ajándékot, úgy nyújtottam át az empátiámat, hasonló helyzetben ő is biztosan így fog tenni velem.

            Úgy fogadjuk el a barátainkat, ahogy vannak. Csak ennek van értelme. A barátaim néha olyanok, mint kisiskolás gyerekek, és egymás ellen mennek. Gyerekek között megoldottam, megoldom az ilyen szituációkat, de felnőttek esetében zavarba jövök. Mit lehet mondani meglett korú embereknek, ha az egyéni érzelmeikkel letarolják a környezetüket?

            Sőt, vannak helyzetek, amikor engedékenynek kell lennünk és megérteni a másikat, nem nyomulhatunk az egónkkal. Nincs mindig lehetőség arra, hogy pótoljuk az elmulasztott alkalmat, eseményt! Az utolsón, vagy együtt vagyunk, vagy soha többé. Pótolhatatlan.

            Megsérültem, fáj, nehézségeim vannak, ám ettől nem követelhetem, hogy az egész világ velem sírjon. Illetve követelhetem, de butaság lenne. Az élet megy tovább, vannak alkalmak, amikor kis időre félre kell tennem az egyéni gondjaim, hogy a többiekkel részt vegyek valamiben. Mert az van, akkor van, megismételhetetlen helyzet. Ez nem megalkuvás, vagy behódolás, csupán elfogadása azon egyszerű ténynek, nem körülöttem forog a világ.

            Rácsodálkozom a másikra, amikor gyermeki ártatlansággal győzköd az igazságáról, hogy neki most baja van, tehát mindenki mindent töröljön, mondjon le. Aztán meg, amikor ő úgy találja jónak, álljunk glédába, mosolyogjunk, érjünk rá. Mert az ő kedve úgy találja.

            Mások minősítése, az ítélkezés elhomályosítja a látást. Aki nem megértő, azt sem várhatja, őt értsék meg. Elvadulunk a megmondó emberektől, mert kezelhetetlenek. Kinek van kedve ugrálni mások kénye, kedve szerint? Ahogyan lehet építeni, úgy rombolni is. Az utóbbi sokkal gyorsabban működik, mint az előbbi.