Sötét a reggel, borult az ég. A busz csordultig tele munkába igyekvő felnőttekkel és iskolába menő gyerekekkel. Az időjárás nem segít felébredni, a fekete felhőkből nem hull semmi, de eltakarja a napot, a fényt.

            Friss vagyok és eleven. A pályaudvarra igyekszem. Izgatottan markolászom az írói munkámmal teli táskám. Majd szétfeszít a boldog és reményteli várakozás. Fürkészem az utastársakat, sok a látni és hallani való. Vannak, akik meleg télikabátba öltöztek, sapkában és sállal, míg akadnak laza pulcsisok, sőt rövid ujjúban is néhányan. Indulás előtt magam is tétováztam, mi lenne jó ma. Alkalomhoz illő, utazáshoz praktikus, időjárásnak is megfelelő. Lehiggadok, minek már lamentálni, elindultam, jó lesz ez így. Bőrnadrág és kiskabát, fekete-fehérben.

            Figyelmem az utastársak felé fordul. Egy óvodás kislány méreget, aztán az anyukájához fordul:

            – A néninek baba van a pocakjában?

Az anya zavarban van, látja, hogy jóval túl vagyok már azon a koron.

            – Nem, dehogy. Miért gondolod?

            – Ott a kis rajz az ülése mellett, hogy ide pocakos anyukák és kisgyerekek ülhetnek.

            – Nem, a néninek nem lesz bébije. Látod az utolsó kis képet? Ide öregek is ülhetnek.

            – De a néninek nincs botja! – nyafog a gyerek.

            – Nincs, de öreg. – zárja le az anya a vitát.

Kihúzom magam és végigsimítok a feszes bőrnadrágomon. A francba! Ezt nem kellett volna meghallani. A következő megállónál leszállnak és még többen fel. Az ülésem mellé két fiatal férfi szorul. Pólóban és rövidnadrágban! Hangosan beszélgetnek. Akkor kezdek rájuk figyelni, amikor az egyik azt mondja:

– Azon múlik minden, hogy adod el magad! Ne hazudj az életrajzban, de legyél kreatív!

A másik hallgat, szívja az okosságot a bátor kollégájától. Az sorolja is a tippjeit:

            – Diákmunkán a „mekdöncinél” dolgoztam. Tehát írhatom, hogy gyakorlatom van a kapcsolattartásban az ügyfelekkel. Aktívan részt veszek a munkahelyi közösségben. Képes vagyok megfeszített munkatempóban dolgozni.

A haver figyel és tanul, szinte hallom, ahogyan potyognak a fejében az érmék. Tapintatosan forgatom a fejem, ne vegyék észre, hogy látni is akarom, kik ők vajon? Ez a fajta kreativitás hiányzik belőlem. Túl földhözragadt lennék, vagy csupán öreg, mint a kislány és az anyukája mondta? Aztán megkapom a kegyelemdöfést:

            – Harmincöt évesen már vén szarok leszünk!