Ma megint valami kimondhatatlanokat gondolok. Valami olyan részét egy emberöltőnek, miket nem mondunk ki, vagy meg sem fogalmazunk. Nem kötöm az ebet a karóhoz, tévedhetek! De van egy visszatérő tapasztalásom.

Sok évet éltem kapcsolatban, mielőtt egyedül maradtam. Azokban az években visszatérő gond volt a gyerekek és az édesapjuk összehangolása. Nem azt állítom, hogy nem volt közöttük megfelelő érzelmi kapcsolat! Volt, és jó volt, de.. De szerettem volna több együtt töltött időt, úgy, mind együtt, közös élményeket, nagy családi kalandokat. A párom pedig úgy érezte, közöttünk áll a család, és neki kevés jut belőlem. Aztán egyedül maradtam, és támaszom, kapaszkodóm, meleg fészkem a család.

A saját mintákat könnyebb felismerni, észreveszem, ha hasonló helyzetet látok. Csupán ismerős asszony, hasonló helyzetben. Kinyílott, megfiatalodott, életvidám lett. A megváltozott helyzetében ő is sokkal több élményt él meg a családja körében. Megláttam a nevetésében a sajátom, érzem az örömét, a megnyugtató meleget. A gondtalan és felhőtlen együttlétet a családja körében.

Talán, ez az én hibás mintám. A kapcsolatokban mindig meg kell felelni. Elvárások vannak, és tőlem várt elfogadások. Adok, kapok. Tudom, mit szeret, és én biztosítom a számára. Ő pedig cserében mellettem áll. Mellettem? Nem tudom.

A család nem vár tőlem semmit. Csak szeret. Ahogy vagyok, úgy vagyok nekik a legjobb. Ha a saját fejem után megyek, akkor sem érzik azt, hogy ellenük. Ebben az érzelmi környezetben pedig békét lelek. Békét és biztonságot. Pedig nem áll mellettem senki. Vagy felettem? Nem tudom.

Gyakran megfogalmazódik bennem, hogy vajon a férfi miért nem tud elhelyezkedni egy ilyen közegben? Megfosztja magát a boldogságtól, amikor ellenséget lát az utódaiban. Hatalmas élmények az együtt töltött napok, közös kalandok. Kapaszkodók! Mentőkötelek! Lehet, hogy éppen ezért volt ő olyan menthetetlen? Mert nem volt mentőkötele? Nem akarta megfogni, inkább elment?