Csapda. Nem gondolod?
Hétvégi bevásárláshoz készülődöm, listával a kezemben, mint valami stratégiai hadművelet előtt. Mit is akarunk? Pontosabban: mit is akarnak velünk akartatni? Egészséget, vitamint, változatosságot, „szuperfoodot”, mindent, ami elérhető, sőt, ami még nincs is, de a polc majd jól elhiteti, hogy kell. Ötletelünk, beszerzünk, fogyasztunk. Mert lehet. Mert van választék. Mert az áruház úgy suhan elénk, mint egy bazárba oltott játszótér.

A listám tele alternatívákkal: „ha ez nincs, akkor amaz jó lesz”. Ha nem szép az áru, majd megveszem a tökéletesebbet – hiszen mindenből van szebb, csomagoltabb, frissebb, bio-minőségibb.

És akkor eszembe villan: valamikor, időszámításunk előtt – vagy legalábbis az én életem korábbi fejezetében – nem volt ennyi minden. Nem mentünk öt boltba. Nem táraztunk be háromféle paradicsomból. Idényszerűen ettünk, ahogy az élet diktálta. Vitaminhiánytól szenvedtünk? Alultápláltak voltunk? Semmi ilyesmire nem emlékszem. Ettünk, táplálkoztunk, jóllaktunk – a szervezet pedig csöndesen elvolt.

Aztán nemcsak ételt fogyasztunk. Fogyasztjuk a ruhákat, a háztartási eszközöket, a luxuscikkeket, a gépeket, a kütyüket, amelyekhez még egy új polcot is venni kell, mert már nem férünk tőlük. Ma még a minimalista is minimum két gardróbot igényel.

Ugye nálad is?
Kell egy új farmer, mert kicsi az előző. Belenézek a szekrénybe, és sorban állnak a nadrágok: S–M–L… lassan ábécésorrendet is tehetnék. Van, amelyik alig volt rajtam. Kicsi lett. De nem baj, majd lesz nagyobb. A boltban mindig van nagyobb.

Fogyasztói társadalom tagja vagyok – így logikus, hogy fogyasztok. Aztán fogyókúrázom. Minden fronton: táplálkozás, mozgás, lélek, test. Ennek is külön piaca van! Előfizetés, app, tabletta, léböjt, edzővideó, motivációs idézetek. És csak remélem, hogy kiválasztom azt, ami tényleg nekem használ… nem csak a pénztárcámat fogyasztja.

Csoda, hogy csapdában érzem magam?
Fogyasztok, hogy aztán fogyasszak. A bőség zavara lassan szorongás.

Eszembe jut nagymamám minden szombati sütése: az egész lakás illatozott, mennyei sütemények készültek, mi pedig jóízűen ettük. Mégis sovány voltam, mint akit tűbe lehet fűzni. Aztán civilizálódtam, beszippantott a fogyasztói társadalom, és ma már egy kirakat látványa is hat a derékbőségemre – mintha a kalóriák szemkontaktus útján is felszívódnának.

Hol a kijárat ebből a csapdából?
Merre a kiút?
Őszintén: talán sehol. Talán bennünk van.

Abban, hogy megtanulunk választani a választékból.
Abban, hogy mérlegelünk, mielőtt kosárba tesszük.
Abban, hogy megkérdezzük magunktól: tényleg kell-e? Tényleg engem szolgál, vagy csak a rendszer tápláléka vagyok?

Talán a kijárat nem is ajtó, hanem döntés. Egy apró, mindennapi választás, amellyel nem a reklámok, hanem a saját józan eszünk felé mozdulunk.