Fejemben apró gondok kergetőznek:
„Gyere, érj utol! Fogj meg!”

Esti sötétben dombra másztam velük,
csúszott a lábam nedves rögön,
kapaszkodtam, haladtam felfelé,
félős, ingatag küszködéssel.

Aztán fenn fényt találtam:
fényből rakott fenyőfát,
onnan világította csodáját.

Körben kivilágított ablakok,
mögöttük emberek és gondok,
pont olyanok,
mint amiket magam is hordok.
Öröm, szomorúság,
épp miben van az életük.

A dombtetőn a szél frissre fújt,
a fejem jólesőn kitisztult.
A fényes ablakok mögött
mások is küszködtek,
míg végül megoldást találtak.

Félve néztem lefelé:
sötét göröngyök, nedves fűcsomók.
Indulnom kellene hazafelé.

Lépésről lépésre haladva
jutottam le a dombról
a saját utamra.

Lenn megálltam.
Mély levegőt vettem.

A gondjaimat
fenn hagytam a sötétben.