Felkerült a polcra, és rögtön lekvárnak képzeli magát.

Ez a mondat megáll bennem, mint egy finoman elengedett tű. Nem szúr, nem sebez, mégis pontosan talál. Csipkelődő, de nem durva, inkább olyan, mint egy mosoly mögé rejtett igazság. Egyetlen képpel elmondja mindazt, amit hosszú beszédek sem tudnak: elég egy kis magasság, egy ujjnyival több levegő, és máris ünnepi díszbe öltözik az egó.

A mindennapokban lépten-nyomon találkozom ezzel a jelenséggel. Vannak, akik nem a saját lábukon jutnak feljebb, hanem patrónusok vállán, sógorkomaság lépcsőfokain, ügyes kerülőutakon. Amikor végre fent állnak, a polc tetején, hirtelen hangjuk lesz. Nem beszélnek, hanem kijelentenek. Nem kérdeznek, hanem tanítanak. Szavaikból elismerést próbálnak kicsikarni, mintha a kimondott mondatok pótolhatnák mindazt, ami belül hiányzik.

A tehetség azonban makacs jószág. Nem lesz több attól, hogy tapsolják, és nem lesz kevesebb attól, hogy elhallgatják. Akinek van, annak nem kell kiabálnia. Nem kell bizonygatnia. Látható és érezhető, mint a meleg a szobában, amikor valaki kinyitja az ajtót a nyárra.

Hiába kerül fel valaki a polcra ügyeskedéssel, sosem lesz azonos azokkal, akik a saját eszük, alkalmasságuk és kockázatvállalásuk árán jutottak feljebb. Onnan fentről könnyű azt hinni, hogy a nép vak. Pedig nem az. Látszik minden. A királyok meztelenek, még akkor is, ha aranyszegélyű palástot képzelnek magukra.

Nemrég egy előadáson ültem, ahol egy sikeres vállalkozó a könyvét mutatta be. Nem volt csillogás, nem volt márkás kirakat, nem volt harsány gesztus. Egy alacsony termetű férfi állt a színpadon, szinte észrevétlenül. Mégis, az egész teremben érezni lehetett a jelenlétét. Nem bizonygatta az okosságát, nem sorolta a győzelmeit. Nem volt rá szükség. A csend is mellette dolgozott.

A mai világ kivagyisága összemossa a határokat. A celeb elfedi a valódi tehetséget, és az uborkafára felkapaszkodott elhiteti magával, hogy ő is ugyanaz. Hogy a polc magassága egyenlő az értékkel. Pedig nem. A polc csak bútor. Az ember az, ami megtölti.

És néha, amikor túl nagy a zaj, jó újra felidézni ezt az egyetlen mondatot, mint egy halk csengést a fejünkben:

Egy csavar a ranglétrán, és már szenteltvízzel mossa a saját árnyékát.

Talán elég ennyi ahhoz, hogy legközelebb, amikor feljebb kerülünk egy kicsit, ne lekvárnak, csak embernek képzeljük magunkat.