Kimondják. Csak abban hisznek. A másik pedig, fekete. Nincs alternatíva, nincs kompromisszum, nincs empátia, nincs szolidaritás. Soroljam még? Napok jönnek, amikor kibillenek az egyensúlyomból ezektől, és muszáj újra kalibrálnom magam. Nem baj, kell ez is. Tudom, ha átmegyek rajta, erősebben kerülök ki belőle.

            Az úton nem a legnagyobb kövek, hanem a sok apró kavics a kellemetlen. Bennem is ott vannak ezek: beidegződések, régi életfilozófiák. A legcsúszósabbak a bennem rejlők! Persze, kialakult személyiségnek legyen olyan, persze, legyen! Szükségesek, mert formálnak, de néha félrevisznek. Nem vagyok tökéletes, és nem is kell annak lennem. De fontos, hogy tudjam: vannak pillanatok, amikor a görcsös erőlködés felesleges.

            Nemrég a saját téveszmémbe gabalyodtam. Napokba telt, mire képes voltam elengedni. Nehezen megy, de ha muszáj, meg tudom tenni. Vannak helyzetek, amikor nem elengedni kell, hanem épp kitartani. A legjobb, leghasznosabb dolgok mindig nehezek. Azért értékesek, mert küzdeni kell értük.

            Egy barátom példája is ezt mutatta meg. Még döntés sem született, de ő már lemondott egy lehetőségről. Beleszeretett a következőbe, és újrakezdte ugyanazokat a hibás lépéseket. Én pedig kívülről láttam: ugyanabba a végkimenetelbe sodródik. Nem erőltettem a tanácsot, hiszen mindenki maga járja be az útját, de nekem okulás volt.

Ma türelmesebben intézem a magam dolgait. Van, amit elengedtem, mert csak álom maradt volna. S van, amiért küzdök, mert hiszem, hogy megéri.

            Az élet nem fekete és fehér. Sokkal inkább festékpaletta: árnyalatok, színek, keverékek kavalkádja. Nem kőbe vésett szabályok vezetnek, hanem az a kép, amit ki tudok festeni magamnak. Ha kell, más színe is rákerülhet a vászonra, segítséggel, jótét lelkek által.

            Az út színesebb így. Élettel telibb. És az enyém.