Engedelmes vagy szabad? – Egy kis belső tusakodás

Nem igazán mondhatom, hogy így neveltek. Nem emlékszem rá, hogy a gyerekkorom kifejezetten az engedelmességről szólt volna. Inkább valami mélyen belém kódolt megfelelési kényszer alakított olyanná, aki mindig „jól viselkedik”. Hogy miért? Ezer oka lehet.

Például a hivatásom. Tanítóként az ember hamar ráérez arra, hogy amit mond, nem elég – amit tesz, az a mérvadó. A gyerekek a példából tanulnak. Így lett számomra magától értetődő, hogy a szabályokat nemcsak betartom, hanem képviselem is. Csakhogy az engedelmesség nem egyenlő a szabálykövetéssel. Ez csak a felszín.

Ha mélyebbre ások, az „engedelmes” szóban ott rejlik valami más is: valaki más akaratának végrehajtása, saját döntés nélkül. Egyfajta lemondás az önállóságról. És ez az a pont, ahol elbizonytalanodom. Lehet, hogy amit én éveken át „ésszerű kompromisszumnak” neveztem, az valójában engedelmesség volt? Lehet. Nem biztos, hogy baj, de nem árt felismerni.

Szótárasdit is játszottam. A szinonimák: kötelességtudó, készséges – ezek még rendben vannak. De a „szófogadó” már nem fekszik rám. Mert bármennyire is betartom a szabályokat, a gondolataim, az utam, az értékrendem saját. Nehezen irányítható vagyok, ha nem látom értelmét annak, amit kérnek.

Erről a fogalomról a legjobb példát Osho egyik tanításában találtam: az oroszlán, aki birkák között nő fel. Ismeritek, ugye? Amíg nem látja meg saját valódi arcát a tó tükrében, azt hiszi, ő is birka. Csak amikor egy öreg oroszlán megmutatja neki a valóságot, akkor ébred rá, ki is ő. És attól a pillanattól kezdve már nem megy a nyájjal – saját útját járja.

Ez az a határvonal, amin egyensúlyozok. A társadalom által rám húzott szerepek – tanító, nő, felnőtt – mind-mind egyfajta maszkot jelentenek. De vajon a maszk alatt ki vagyok én? Mert ha le merem venni, ha valóban önmagam vagyok, akkor azt is vállalom: egyedül kell járnom.

Ez az „oroszlán-lét” nem romantikus hősi póz. Fárasztó, néha fájdalmas, gyakran magányos. De szabadság van benne. A „birka-lét” viszont kényelmes: ott a nyáj melege, a kollektív felelőtlenség békés ringása. Nincs rossz választás – csak tudnom kell, mikor melyik szerepet öltöm magamra.

És persze, vitatkozhatnék magammal reggelig. Érvelhetnék, hogy a biztonság, a kiszámíthatóság is érték. Hogy a szabálytisztelet nem gyávaság. De végül mindig ugyanoda jutok: nem a szerepeim határoznak meg, hanem az, hogy tudatosan választok.

A saját válaszom így szól: ha lusta vagyok, sodródom a nyájjal. Ha van erőm, önálló útra lépek. Nem minősítek – sem a birkát, sem az oroszlánt. Mert mindkettő bennem él, és attól függően, hogy milyen élethelyzetben vagyok, másikuk veszi át az irányítást. Ezért nem is szégyellem, ha néha „túl engedelmes” vagyok. Vagy épp túl öntörvényű.

És most, írás közben, elmosolyodom. Mert hát mi is vagyok én valójában? Egy engedelmes egyéniség. Nem tudom követni a tömeget, az nekem túl lassú. De nem vagyok igazi magányos oroszlán sem, mert mélyen belém égett a kötelességtudat és a rend szeretete. Talán épp ez a keverék vagyok én. És ha ez így van, akkor bízom benne, hogy ettől nem lettem kevesebb – hanem épp ettől vagyok önmagam.

Legyen hát ilyen a napotok is: egy kicsit szabálykövető, egy kicsit szabad, de legfőképp: tudatosan választott.

Szép napot kívánok!