Nézzétek ezt a képet! Ott középen, az a fiatal férfi az én kis tanítványom volt! Ugye, milyen hihetetlen?
Istenem, mintha tegnap lett volna. Pedig, biztosan több nap is elszállt az óta!

Amikor az a kisfiú ott ült előttem az iskolapadban. Vékony kis fiúcska volt. Izgága és vidám gyerek. Izgő-mozgó és eleven.

Mindig mosolyra fakasztott, ha valamilyen dolgozatot írt. Rendkívüli koncentrációval tudott dolgozni. Időnként letette a ceruzáját és a két tenyerével simogatta tüsi kis haját. Nekem nagyon tetszett ez az átéléssel végzett munka. Leírta a megoldást, aztán tüsi simogatás, és újra munka.

A képet nézve eszembe jutott, ahogy a szülei bántak vele. A vékony és asztmával küzdő kisfiút az apukája rendszeresen úszni vitte. Sovány kis teste vacogott a hideg vízben, de az apai szigor visszaparancsolta. Nézzétek csak a képet, mi lett belőle! Isten áldja az ilyen szigorú apukákat!

Megható gondolatokat sodor elém ez a kép! Valahol ott a kezem a felnevelésében. Most lélekben vállon veregetem magam. Mennyi boldogság és büszkeség egy képen!

Nagyon elfelejtettük a tisztelet jelentőségét! Azt, hogy tisztelem a szülőt a saját mivoltában. Elfogadom, hogy a gyermek nevelése az ő dolga, az enyém pedig az, hogy támogassam ebben. Nem dolgom a kritika! Akkor sem, ha nem a szám íze szerint cselekednek. Azt magamban tartom. Azok a szülők ott a képen pedig, tisztelettel támogattak a dolgomban. Megtanították a gyermeküknek, hogyan illik szólni a felnőttekhez, a tanítóhoz. Nem kritizáltak akkor sem, amikor nem értettek velem egyet. Hanem azt, tisztelettel megtartották maguknak.

Amikor ballagtak a legszebb ruhámban vonultam velük végig az iskolán. Az a fiú ment mellettem. Csinosan és elegánsan vezetett. Apukája azt is megtanította, hogyan viselkedik egy férfi. Hogyan kell tisztelettel vezetni egy nőt, akkor is, ha az csak a tanítója volt.