És csodálkoznak, ha lángra kap.
Néha úgy érzem, mintha a világ minden sarka arra kényszerítene, hogy állást foglaljak. Ellenségeket gyártsak magamnak ott, ahol talán épp lehetőség volna megérteni, kapcsolódni. Mintha minden üzenet azt sulykolná belém: féljek, haragudjak, zárjak ki. Ha élni akarok, igyekszem kiszűrni ezeket a hangokat – de nem mindig megy. Elég egy pillantás az ablakon túlra, ahol egy óriásplakát már kész válaszokat kínál: kit kell megvetnem, kitől kell tartanom. Akkor hát ne nézzek ki?
A minap egy videóba botlottam. Kisfiúk ünnepeltek egy társuk körül, aki egy sportoló jóvoltából épp egy labdát kapott ajándékba. Ő lett a kiválasztott, de a többiek öröme őszinte volt – együtt örültek vele. Megdöbbentett, milyen ritkán látni ilyet. Mert mostanában gyakran az irány, hogy „én vagyok a középpont, a többi nem számít”.
Egy beszélgetés is ezen a napon találta meg az idegszálaimat. Egy ismerősöm – máskülönben értelmes, jóindulatú ember – egy közös barátunkat kezdte támadni. Vádaskodott, gyanúsítgatott, miközben korábban ő maga hangoztatta: „ugyan, mindenki lop, csak nem mindenki ugyanakkora tételben”. Valami mégsem hagyott nyugodni. Lehet, hogy tényleg sok minden eltorzult körülöttünk, de nem hiszem, hogy ettől el kéne némulni a gyomornak. Még ha mások igazolják is, én nem akarok olyasmivé válni, amit magam sem tudnék tiszta szívvel elfogadni.
Egy másik beszélgetés viszont reményt adott. Egy barátom lakásfelújításáról mesélt. Ő az a fajta ember, aki figyel, aki emberként szól a másikhoz – bárkihez. A szakemberekkel normálisan, tisztelettel kommunikál. Az eredmény? Kiváló munka, korrekt árak, és még jó élmény is. Ami a legmeglepőbb: pont az döbbenti meg az embereket, hogy valaki normálisan bánik velük. Mintha ez lenne a ritkaság.
Sokszor, amikor szóba kerülnek a társadalmi kérdések, újra és újra ugyanaz a reflex: mutogatás, gyanúsítgatás, történelmi párhuzamok, ideológiák. De a valóság nem ezekben az elméletekben él. A valóság sokkal inkább az, amit a hétköznapokban tapasztalunk: a gesztusokban, a szóhasználatban, a tekintetekben. Ebben az országban, ebben az időben, ebben a jelenben. Hiába a reklám, ha a bőröm tüzet érez.
Nem keresek tökéletes világot. Csak egy olyat, amelyben nem a gyanú, nem a düh az alapérzelem. Amelyben nem ciki emberszámba venni a másikat.