Mint a moziban. De, tényleg, pontosan úgy. Nézek, és ámulok. Néha, már meglett korú emberek is milyen gyerekesen, éretlenül nézik a világot. A legtöbben kutya kötelességüknek érzik, sepregetni a másik portáján. Mit, sepregetni! Dózerolni, alapjaiban megreformálni, megmondani a tutit! Bátran és rezzenéstelen arccal kimondani, a másik ember szerintük mit csinál rosszul. Néha annyira belemelegednek, hogy tételes felsorolásra kerül a súlyos hibalista. Vajon, tükörbe szoktak néha nézni?

A személyiségünk fejlesztése nagyon fontos. Szigorúan a magánügyünk, de kell vele foglalkoznunk. Kihozni magunkból önmagunk jobbik változatát! Talán, iskolában kellene tanítani, hogy sokan legalább egyszer vegyék a fáradtságot és azzal a hülye seprűvel, a saját portájukon sepregessenek, és ne a szomszéd szemetét tologassák!

Nagyon kicsi gyerekként maradtam magamra a problémáimmal, túl hamar kaptam felnőttes feladatokat az élettől. Így aztán, megtanultam, egyedül állni a lábamon. Ennek van sok negatívuma is, de most azt érzem, legalább törekszem a magam életét élni és nem a másikén csámcsogok. Nem nézik a legtöbben, hogy az egyéni boldogulásukban mennyi támogatást kapnak, észre sem veszik, hogy a felnőtt életük apróságait hozzátartozóikkal csináltatják meg, mégis rendkívül aktívan koptatják a nyelvüket a környezetükön.

Életem igazán járható és egyenes útra akkor került, amikor sikerült önmagam jobbik változatához közelítenem. Attól nekem semmi sem változik, hogy más emberek életével foglalkozom. A magaméval kell törődni! Csak arra van hatásom, és csak az a dolgom. Empátia? Együttérzés? Elfogadás? Nem is tudom, mi hiányzik ezekhez a felismerésekhez. De, valami nagyon nem jól működik addig, amíg megy a kifelé mutogatás. Kívülről nézni egy ilyen mutogatós eszmecserét, még az is nagyon lehangoló! Nem is tudok hozzászólni, mit mondani, hogyan reagálni. Talán meg kellett volna kérdeznem: Mi is a bajod? Hogy valaki szerinted nem jól oldotta meg azt, ami a te kötelességed lenne? Nem viseled a saját felelősséged és mégis a másikon kéred számon? Hogyan is van ez?

Eszemben sincs felvilágosítani senkit, hogy sajnos még nagyon gyerek cipőben éli az életét. Sokan, életük végéig is így jutnak el. Csupán, szomorú lettem az egész tapasztalattól. Nekem ők fontosak, törődöm velük, szeretem őket, de vannak dolgok, amiket nem oldhatok meg helyettük. Sugározhatom én ezerrel a magam pozitív életszemléletét, annyi fog eljutni hozzájuk, amennyi befogadására megértek! Egyet tehetek, igyekszem jó példát mutatni a számukra!