Fúj a szél.
Kordonok között halad a szónok.
Arcába csap a szél.
Fejét felemelve, tekintete a magasban, hangja kemény.
Odavág minden szó.

Hasítanak a szavak.
Vádolnak.
Valahol én is benne állok a vádban.
Pír jelenik meg az arcomon.
Nem kiálthatom oda, hogy nem vagyok az.

A kordon mögül karok nyúlnak utána.
Egy fehér hajú néni kezet csókol neki.
Megijedek.
Nem tudom, kit tisztel.
És mit ad fel közben.

Még mindig fúj.
Lobognak a zászlók.
Mellettem vonul el a szónok.
Együtt énekel a tömeggel.

Mosolyog a szeme.
A szavai nem könnyűek – mégis elbírom őket.
Felemelem a fejem.
Hozzám beszél.
Megszólít.

– Megölelhetlek?

Egy pillanat csend.
Aztán összeérnek.
Nem látványosan.
Csak ember módjára.

Mosolygok.

Most nem tudom, hol a helyem.

Ki az én vezetőm?
Az, aki fölém beszél –
vagy az, aki mellém áll?

Irányítsanak?
Vagy irányt mutassanak?

És ha választanom kell…
lesz-e bátorságom odalépni?