Bianka takarít.

Letisztítja ennek az otthonnak a régi nyomait, hogy újak költözhessenek ide. Töröl, súrol, pakol, létrára mászik. Gyorsan jár a keze, eleven és célirányos. Látszik rajta, hogy nem most lát először vízkövet, és a pókháló sem tudja érzelmileg megviselni.

Közben mesél.

Ha itt végzett délben, elmegy a gyerekért az iskolába. Otthon felügyeli a tanulást, vacsorát készít, teszi, amit egy délután megkövetel egy anyától. Aztán hazaérkezik a párja, megtörténik az őrségváltás, Bianka pedig elindul a munkahelyére.

Tizenkét órára.

Ezen a ponton én már pusztán a történet hallgatásától elfáradok.

Ő nem.

Fölpattan a létrára, letöröl valamit, amit én észre sem vettem, aztán ugyanazzal a lendülettel folytatja.

Beszélgetünk egészséges életről, gyereknevelésről, női dolgokról. Kapok néhány titkos takarítási praktikát is, melyeket természetesen úgy őrzök majd, mint valami ősi asszonyi tudást. Cserébe én is osztom az észt, mert valamivel nekem is hozzá kell járulnom a munkafolyamathoz.

Nevetünk.

Jól megvagyunk.

Vékony alakja szinte repdes a szobák között. Egyszer a fürdőszobában van, aztán már az ablaknál, majd megint a létrán. Ha én ilyen tempóban mozognék, valószínűleg külön mentőegységet kellene mellém rendelni.

Közben megtudom, hogy néhány évet Svájcban éltek. Dolgoztak. Azért mentek ki, hogy pénzt gyűjtsenek, hogy legyen miből otthont teremteniük. Aztán hazajöttek, és folytatták.

Szóval Bianka nem egy hamvában holt menyecske.

Nézem, ahogy dolgozik, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem is a tisztuló lakást figyelem.

Hanem őt.

Milyen érdekes, gondolom.

Nem azért, mert sokat dolgozik. Nem hiszem, hogy az ember értékét a ledolgozott órák számában kellene mérni. És azt sem gondolom, hogy mindenkinek mosolyogva kellene végigszaladnia az életén, létrával a hóna alatt.

Hanem azért érdekes, mert Biankából valami ritka dolog árad.

Életkedv.

Nem meséli, hogy könnyű. Nem állítja, hogy minden csodálatos. Nem várja a sült galambot sem, bár ilyen munkatempó mellett szerintem annak sem lenne ideje leszállni mellé.

Egyszerűen csinálja az életét.

Dolgozik, gyereket nevel, vacsorát főz, terveket sző, elfárad, aztán másnap folytatja. És közben valahogy nem felejtett el nevetni.

Kevés ilyen emberrel találkozom.

Sokkal több olyannal, aki már reggel haragszik a délutánra. Aki még el sem indult, de pontosan tudja, miért nem fog sikerülni. Aki vár valamire: jobb időkre, több pénzre, alkalmasabb pillanatra, kedvezőbb csillagállásra.

Bianka nem vár.

Bianka éppen ablakot pucol.

És miközben eltünteti egy régi otthon utolsó foltjait, észrevétlenül itt hagy valamit maga után.

Nem koszt, az biztos.

Valami derűt.

Talán azt a nagyon egyszerű felismerést, hogy az élet nem attól lesz könnyű, hogy kevesebb dolgunk akad.

Hanem néha attól, hogy miközben tesszük, ami ránk vár, még marad kedvünk nevetni is.