Valahol, ott belül, lakozik bennem egy gyermek, egy felnőtt, és egy szülő. Na, nem, mint egy tudathasadás, hanem a különböző létállapotaim. Ők hárman együtt alkotják a személyiségemet, és különböző funkciót töltenek be.

Hármójuk közül legjobban a „csodagyermeket” szeretem. Ő kreatív, spontán, őszintén és örömmel csodálkozik a világra, képes észrevenni minden csodát, feltétel nélkül tud szeretni. Régóta gyógyítom már őt, hogy ne zavarja az életem, de még mindig vannak feladataim. Fura, hogy a gondoskodó és támogató szülői bensőm milyen erős és meghatározó.

Ha elindulok egy belső tárlatvezetésre, akkor az első, amit meglátok, az a szülő. Nem az anyaságom miatt, hanem mert a belső szülői énem erősen jelen van bennem. Gondoskodom magamról, mindig is úgy volt. Támogató és megértő vagyok önmagam minden gyerekesnek tűnő ötletére és vágyára. Ott vagyok magamnak a szükségben és fogom a saját kezem.

A belső gyermek és felnőtt énem pedig csak hadakoznak egymással. A gyermek rémült, magányos és szeretethiányos, míg a felnőtt határozatlan és erőszakos. Előfordul, hogy ezt a permanens viadalt érzem is. Háborog a gyomrom, alig marad meg benne az ennivaló. Vagy a mellkasom szorít és hevesen ver a szívem, alig kapok levegőt. Jó lenne már, ha ők ketten a maguk helyére kerülnének.

Küzdök olyan képzelgésekkel, hogy a levágott lábam hamarabb kinőne, mint az a sérült gyermek meggyógyul ott belül. Persze, törődök vele! Törődök magammal, és szakember segítségét is kérem. Vannak belső bajok, melyek nem javulnak csak úgy maguktól. Tudni kell segítséget kérni! Teszem és tettem. De ez a háború még mindig beárnyékolja néha az életem.

Sok betegség megkeseríti az emberiség létét. Gyógyíthatatlanok, öröklöttek, halálosak, gyötrik a testet. Magam miatt azonban, a lélek betegsége a legrosszabb. Nem elég rá a gyógyszer, kevés a terápia, soká hegedő sebek ezek, melyekkel a küzdelem időnként sziszifuszi.