Hagyaték utáni lakáskiürítés, nem a kedvencem. Érzelmi és technikai problémáim vannak vele.

Kis halogatás után összeszedtem magam, információkat gyűjtöttem, és megegyeztem egy vállalkozóval. Szerencsém van, vagy véletlen, de jól választottam. Pontban érkeztek, tempósan dolgoztak, tartották az időt. Szóval elégedett vagyok. Egészen kedélyesen telt rajtunk az idő.

A teherautóra rakott cuccal a hulladéktelepre mentünk. Csupán ötszáz méter a lakástól. Két alkalmazott fogadott bennünket:

– Keziiii csóóóókolom, ez nem fog menni! Miér’ nem mindjárt hozzánk jött? Mi megcsináltuk vóna.

Magyarázott kvótáról, szelektívről és még sok mindenről, amitől az embernek rögtön kedve támad visszapakolni az egész teherautót a lakásba.

De az én embereim tapasztaltak voltak. Úgy pakoltak eleve, ahogyan kell. Kis akadékoskodás után autó fel a mérlegre, és minden rendben.

Nem vártam meg a lepakolást, visszaindultam a lakásba.

Hozzám szegődött egy vidám szomszéd. Tájékoztattam a helyzetről, hátha tud valakit, aki épp ilyen lakást szeretne vásárolni. Biztosított segítő szándékáról, majd kedélyesebb stílusra váltott:

– Aztán mi van az Andrással? Teccik tudni, mi barátok vagyunk az Andrással. A maga öccse nekem haverom. Dolgoztunk is együtt egy kis ideig. Nagyon vidám fickó, sokat beszélgettünk. Az Andrással.

És folytatta tovább egész úton.

András ilyen. András olyan. Andrással dolgoztak. Andrással beszélgettek. András remek ember.

Néha rám nézett, nyilván várta, hogy én is hozzáadjak valamit a családi András-legendáriumhoz.

Eleinte még bólogattam.

Később már azt sem.

Nem tudtam mit mondani.

Az öcsém ugyanis Pali.

Mire a lakáshoz értünk, kezdtem egészen megszeretni Andrást. Kár, hogy nincs a családban.

De legalább megtudtam, hogy vidám fickó.

Az ember azt hinné, a hagyatéki lakás kiürítése csupa por, cipekedés, lom és szomorúság.

Pedig dehogy.

Van benne kvóta, szelektív hulladék, egy teherautónyi múlt, két vállalkozó, egy segítőkész szomszéd és egy vadidegen András.

Az élet sava, borsa.

Paliról meg majd máskor.