Az elég nem fokozható. Nincs elégebb.
A sok viszont fokozható. Mindig van több. Talán éppen ez a baj.

Napok óta ingatlaneladás és -vétel foglalkoztat. Utánanézek, számolok, hirdetéseket böngészek, hozzáértőkkel beszélek. Egy ideig szorgalmasan gyűjtöttem a jegyzetfüzetembe mindazt, ami a saját ügyemben fontos lehet. Árakat, lehetőségeket, tanácsokat.

Aztán egyszer csak már nem az ingatlanokról szólt az egész.

Fejbe vágott a még több, még jobb, még nagyobb állandó jelenléte.

Ha ennyiért eladható, próbáljunk meg többet. Ha ekkora lakás elég, lehetne nagyobb. Ha van valamennyi haszon, legyen még több. Ha van egy forintnyi lehetőség, miért ne legyen kettő?

Miért ne?

Talán azért, mert egyszer valaminek elégnek kellene lennie.

A mai világ nem szereti az elég fogalmát. A több mozgásban tart bennünket. Dolgozz, szerezz, gyarapíts, cseréld nagyobbra, újabbra, jobbra. Az „elég” veszélyes szó ebben a világban, mert azt mondja: köszönöm, nekem ennyi elég.

És akkor mi hajt tovább?

Én egyre kevésbé akarok kaparni. Minimalista életemben több a tűnődés, mint a törtetés. Nem akarok nagyobbat csak azért, mert lehetne. Nem akarok többet csak azért, mert megszerezhetném. Nem akarom az életemet arra fordítani, hogy gyarapítsam azt, amit egyszer másoknak kell majd eltakarítaniuk utánam.

Ezt nem könyvből tanultam.

Több szerettem után hárult rám a feladat, hogy elrendezzem azt, ami utánuk maradt. Megrázó tapasztalat volt. Tárgyak, amelyeket valaki szeretett. Őrzött. Féltett. Megszerzett. Talán sokat dolgozott értük, talán büszke volt rájuk. Egyik-másikhoz emlék, történet, különös ragaszkodás kötötte.

Aztán egyszer csak nem volt, aki ragaszkodjon hozzájuk.

A tárgyak nem váltak semmivé. Ott maradtak. Csak elvesztették azt a jelentést, amelyet a gazdájuk adott nekik. Ami tegnap még „az övé” volt, másnap már valami, amiről másoknak kellett eldönteniük: megtartják, eladják, elajándékozzák vagy kidobják.

És milyen gyorsan eltűnt minden!

Ez a tapasztalat erősen dolgozik bennem. Minek szaporítani a saját holmimat? Hogy még többet takarítsanak majd utánam?

A végén ugyanis nem viszünk magunkkal semmit. Bocsánat, még a testünket sem.

Nem a birtoklással van bajom. Nem is a jóléttel. És végképp nem azzal, ha valaki szeretne szépen, kényelmesen élni. Hanem azzal a gondolattal, hogy a fejlődés szükségképpen mindig többet jelent.

Miért tekintjük fejlődésnek azt, aminek nincs végpontja?

Több pénz. Nagyobb lakás. Újabb autó. Magasabb ár. Nagyobb haszon. Több fogyasztás.

És utána?

Még több.

Talán nem egy kevésbé fejlett világra lenne szükségünk, hanem egy olyanra, amely újra ismeri a mértéket. Amelyben nem kudarc megállni. Amelyben az ember képes azt mondani: van hol laknom, van mit ennem, vannak, akiket szeretek, van időm élni. Elég.

Mert hol van az a pont, amikor a többért fizetett ár már nem pénz?

Hanem idő. Idegesség. Törtetés. Lemondás. Emberi tartás. Az életünk egy darabja.

Ami méltósággal megszerezhető, legyen a miénk. Amihez már önmagunkból kell túl sokat odaadni, talán nem ér annyit.

A soknak nincs vége.

Az elégnek van.

Talán ezért olyan nehéz elfogadnunk. Mert az eléghez nem megszerezni kell még valamit, hanem felismerni, hogy már megvan.

És tudni megállni ott.