„Minden ember szivárvány: színek árnyalatai egyetlen ívben, amit csak belülről láthatunk igazán.”
(Ismeretlen szerző)

Szivárvány alatt – vagy épp attól elfelé

Ma hatalmas szivárványt láttam. A folyó felett ívelt át, egyik parttól a másikig. Lenézve és felnézve is egyszerre lenyűgöző volt. Átmenni alatta — az valami nagydolog lett volna. De én nem mentem át. Épp ellenkezőleg: menekültem előle. Közeledett a vihar, a látvány monumentális volt. A zuhogó eső, mint egy sötét, leomló függöny, úgy közeledett felénk. Az ég egy sötét, vízesésszerű falként zúdult alá, és mi futottunk előle. Csapkodott ránk a víz, de mire teljesen ránk szakadt volna az ég, tető alá értünk. Egy kis küzdelem a természettel – és milyen felemelő élmény lett belőle!

Ami a legerősebben megmaradt bennem, az mégis a szivárvány. A hatalmas, színes ív a fejünk felett, az összes árnyalatával. Olyan volt, mint maga a világ. Ha összeadnánk minden embert, minden egyedi vonást, annyi színből állna az emberiség, hogy ahhoz képest még a szivárvány is egyszerű lenne.

Néha rácsodálkozom az ilyen pillanatokra. Talán azért is, mert az én világom nagyon egyszerű. Ne érts félre – ez nem együgyűséget jelent, csupán azt, hogy nem bonyolítom tovább a sorsomat. Nem játszom taktikázós játszmákat, nem cselszövök. Élem, amit érezni lehet. És meglep, mennyien különcnek tartják ezt. Mintha aki nem megy a falkával, az biztosan magányos lenne, párnájába sírva töltené az estéit.
Megmosolyogtat.

Próbáltam egykor beolvadni. Menni a tömeggel. De untatott. Néha bosszantott is. Azon már rég túl vagyok, hogy mások határozzák meg, milyen legyen az életérzésem. Ezért léptem ki.

Látom a tömeget — tarka és vibráló, mint egy mozgó szivárvány. De én a saját színeimet szeretem élni. A falkához tartozás, szerintem, az intimitás elvesztése. És intimitás nélkül mi marad az egyénből? Mindenki mindent tudni akar, mindenbe beleszól, mindenben jelen van.
De hol van akkor az én helyem önmagamban?

Aki elég bátor ahhoz, hogy önmagát válassza, az talán kevesebb színt ragyogtat — de azok eleven, élő, valódi színek. Az egyedüllét nem üresség. Hanem önmagunk jelenléte. Egy olyan jelenlét, ami túlcsordul — betölti az egész világot, és nem hiányzik belőle senki.
Ebben a létben lehet mély, érzelemgazdag kapcsolatokat megélni. Feltétel nélkül kapcsolódni, mert van benne tér és csend. Ebben a létben lehet alkotni, tapasztalni, és lenni az, aki valójában vagyunk – a saját derűs és boldog valónkban.

És ha egyszer mégis átsétálok egy szivárvány alatt, tudni fogom: nem a tömeg vitt oda, hanem a saját lépteim.

„Nem az a szín ragyog legjobban, amit mindenki lát – hanem az, amit önmagadból mersz kisugározni.”
(Ismeretlen szerző)