Közösen dolgozom valakivel egy alkotáson. Létrehozás, koncentráció, izgalom.
Két nő, két korosztály, és a munka közben óhatatlanul beszivárog az élet. A személyes történetek. Az apró félmondatok mögötti múlt.

Bennem mindig erős volt a késztetés, hogy mindent megértsek. Sokat kaptam érte kritikát: túlgondolod, túlérzed, túl mélyre mész. Most, ebben az alkotó folyamatban először éltem meg igazán, mennyi ereje van ennek. Mert igenis számít, ha értjük a működéseket. Önmagunkét is. A másikét is.

Többnyire csak a felszínt látjuk. Aztán történik valami, feszültség, konfliktus, és azonnal következtetünk. Magunk ellen, a másik ellen. Ostorcsapások ide-oda. A megértés nem old meg mindent – de irányt mutat. Segít eldönteni: van-e folytatás, vagy itt van a vége.

Kialakul bennünk egy kép a másikról. Benne rólam is egy.
Ha értem, hogy a külseje nem elrejt, hanem véd és kifejez, megnyugszom. Ha értem, hogy nem depressziós káoszban él, csak nem tud lezárni, az is segít. „Még nincs hova tennem, mert nem tudom, mi lesz vele.” Igen, rólam is szól. És nem baj, ha tudom.

Fontos felismerés volt: nem lusta, nem igénytelen – ez az ő működési módja.

Mi nők, kortól függetlenül, hiányoljuk az érzelmet. A kimondottat, a megfoghatót. Amikor nem kapjuk meg, magyarázatot gyártunk. Gyakran tévesen. Üres belül. Elfojt. Érzelemhiányos. Pedig lehet, csak nem tudja, hol kezdje. Hullámzik benne is, nem akar terhelni. Jóindulatú embert nézünk manipulátornak.

Sokunk számára vonzó a férfiban a megmaradt kisfiús könnyedség. Aztán konfliktusban ezt vágjuk a fejéhez. Ha megértjük, mást is látunk: nem tanulta meg a felnőtt érzelemnyelvet. Érez – csak nem tud úgy beszélni róla, hogy ne borítson fel mindent. Elefánt a porcelánboltban.
Kapcsolati vészhelyzetben pedig előkerülnek az eszközei: hallgat, visszahúzódik, eltűnik.

Két nő beszélget. Összevetjük a tapasztalatainkat, és elszomorodunk. Mert nem lesz szókimondó. Marad a hullámzás. A szeretete nem verbális. Mi pedig visszajelzésekből élünk.
Ez nem ítélet – csak mérleg.

Mi az, ami belefér? És mi az, ami lassan megsebez? Fiatal barátnőm véglegességre vágyik. A partnere jelen van, eltűnik, visszatér, és ott folytatná, ahol abbahagyta. Ez a ciklikus érzelmi elérhetetlenség nem a női lélek terepe.

Számomra a legfájóbb, amikor az eltávolodását rám tolja. Úgy tesz, mintha nekem lenne új kapcsolatom. Így könnyebb neki. Nem kell szembenézni azzal, hogy ő nem volt jelen.

A megértés mindent átformál. Nem gonoszság van mögötte, hanem kapacitás.
És itt jön a lényeg:
nem azt kell mérlegelnünk, képes-e többre,
hanem azt, mi megtaláljuk-e benne azt, amire szükségünk van.

A felismerés felszabadító. Nem kellett volna jobban szeretnem. Türelmesebbnek lennem. Okosabban csinálnom. Nem rajtam múlt.

Két különböző nő, mégis ugyanaz a minta. Az eltávolodás mindig akkor jön, amikor jó. Harmonikus. Mély. Talán a közelség ijeszt meg. A stabilitás. A jelenlét. A folyamatosság.

Ha nemcsak szeretjük a másikat, hanem értjük is, még a szakítás is elviselhetőbb. Nem attól gyógyulok, hogy rossznak látlak, hanem attól, hogy végre értelek. Hogy nem gonoszság volt, nem szándékos bántás, csak annyi, amennyire képes voltál. Ez nem kisebbíti a hiányt, csak megszelídíti. Nem engem hibáztat, nem téged ment fel, hanem helyére teszi, ami történt. Így már nem kell tagadnom a szeretetet sem: elég elfogadnom, hogy két ember találkozott, akik nem ugyanarra a mélységre tudtak lemenni. És ez nem kudarc – csak végpont.