Kevés a jó kapcsolat.
Félünk tőle.
Mindenféle kapcsolatra gondolok,
a sokszínű emberi kötelékekre,
ahol nem szerepet játszunk,
hanem jelen vagyunk.

Mind félünk, mert a másik tükrében
önmagunkkal is szembe kell néznünk.
Azokkal a részeinkkel,
amiket nem szeretünk látni.
A jó kapcsolathoz bátorság kell.
És nyíltság.

Nem teljes kitárulkozás,
csak annyi, amennyi elég ahhoz,
hogy valóban találkozzunk.
Megtartva az intimitás határát,
de megmutatva az emberség arcát.

Van, akinek nincsenek barátai,
csak ismerősei.
Sokáig nem értettem.
Aztán megláttam:
minden kapcsolatában rejtőzik.
Mintha az egész életét arra építené,
nehogy látszódjon.
Nem azért, mert szégyenteljes lenne,
hanem mert annak hiszi magát.
Így telik az idő,
érintés nélkül,
kapcsolódás nélkül.

Nehéz út az is,
amikor a kapcsolat a másik megzabolázásáról szól.
Amikor a „szeretet” mindig a hibák listája,
és az őszinteség legkisebb szikrájától
menekülni kell.
Milyen élet az,
ahol a kötelékek
csak a gyengeségekről beszélnek?

És ott van az a pillanat is,
amikor én nem tudom viszonozni
a felém áradó nyíltságot.
Megérzem, és hátralépek.
Nem akarok változni,
inkább eltaszítom a lehetőséget,
mielőtt igazán megismerném.

Kevés a jó kapcsolat.
Kevés a mély.
Mostanában mintha csak a felszínen úsznék.
Nem hív senki a mély vízbe,
és én sem csábítok oda senkit.

Álom marad a találkozás,
ahol nem vagyok sok,
és a másik nem kevés.
Ahol önmagunk lehetünk,
és ettől nem veszítjük el
a szerethetőségünket.

Változunk.
Mi is, a világ is körülöttünk.
És várom azt a bűvös vonalat,
amit átlépve
nem csak egymás mellé,
hanem egymáshoz érkezünk.