Minden időszaknak megvannak a maga örömei és a leckéi. Időnként eltolódnak a határok, nem annyira világos minden, de célja van mindig. Most talán jobban szétestem. Nem feltétlenül rossz értelemben, csupán tapogatózó lettem az új világomban.
Na, nem teljesen új, nem gyökeres megújulásban, csak az idő folytonossága okozta folyamatos változásban. Tudod, a folyó! Sosem ugyanabba a vízbe lépsz! Érdekes adventi érzéseim vannak. Jó érzések, sok bennem a kíváncsiság.
Vádak és ítélkezések jönnek fel. Tudom, ez rám vonatkozik, rólam szól, tehát nagyon befelé figyelek, amikor megjelennek ezek a gondolatok. Az egomat támadják. Érdekesen demotivált lettem. Azok a dolgok, melyek egy ideje az örömforrást jelentik, most nem érdekelnek. Inkább bűntudatot ébresztenek bennem! Nem írok szinte semmit, elhányom a jegyzeteim és csak bámulom a billentyűzetet. Hagyom magam mégis szétzuhanni. Náthás vagyok, hiába kúrálom, visszatér. Menni akar valami, tisztulni akar, hát, engedem, menjen.
Erősen koncentrálok a leckékre, de még nem látom tisztán a lényeget. Lazán hagyom a gondolatok áramlását a meditációban, hagyok időt mindennek. Várakozás van. Derűs nyugalommal várakozok. Elfogadom a változást, nyitott szívvel és elmével. Sokat vagyok csendben és befelé figyelésben. Kevesebbet is járok el itthonról! Tartok valami böjt félét, amiben megvonok sok külső hatást magamtól.
Ahol a legnehezebb, ott a legszebb ajándék! Ez megnyugtat és erősíti a kitartásom.
Az egot egyensúlyban tartani nem könnyű. Követeli a magáét, észérvekkel és vaslogikával terelget valamerre. Érzem, hogy kis sikerecskék túlhízlalták őt bennem. A siker vágya lök át napokon. Vajon miért ez az erős ego? Most nem árt, ha a várakozás idejében nyesegetek rajta, befordulok és mindent a megfelelő polcra helyezek.
Az erős egom most ítél, lesöpör, és vádol. A szívemhez fordulok, aki megért, együttérez és támogat. Lassabban táncolok. Megvár minden. Előbb utol kell érnem a lelkem, az egom megvár.