A masszőrrel a mesterséges intelligenciáról beszélgettünk. Különbözik a véleményünk. Ő ellenséget lát benne, attól tart, hogy az emberek elveszítik a munkájukat. Vele ellentétben, én az emberektől félek. A mesterséges intelligencia csupán azt teszi, amit az emberek betáplálnak neki. Eszköznek tartom, amit használhatunk. Hogy mire? Jóra, hasznosra, fontosra, de gazemberségre, népirtásra, pusztításra is lehet. Ezt az ember dönti el. Az ember!

Miközben attól félünk, mit tesz velünk a mesterséges intelligencia, egyre ritkábban vesszük észre, mit teszünk mi egymással.

 Egy egészen apró gesztus hatott meg. Az unokám állatokat simogató fotóit néztem. Eszembe jutott, milyen természetesen nyúl a gyermek szeretettel egy másik élőlény felé. Mi, felnőttek pedig közben egyre inkább arra tanítjuk egymást, hogy ne engedjünk senkit közel. Manapság annyira hiányzik a szeretet az emberekből, hogy annak a megnyilvánulása csodaszámba megy. Kevés a szó, hogy nem divat. Ma egyenesen bizalmatlanságra, rejtőzködésre, érzelmi távolságtartásra biztatják az emberek egymást. Indokuk, hogy sebezhetővé válok, ha kimutatom az érzelmeimet.

Minél inkább visszahúzódunk egymástól, annál könnyebben teret nyer a gátlástalanság. Bűnözők, tolvajok, sikkasztók, gyűlöletkeltők arcrebbenés nélkül állnak ki a nyilvánosság elé. Nem pironkodnak! Mintha ez a régi cinikus mondás lenne a kor jelmondata: Az erősebb kutya …! A hatalom felülírja az igazságot. Ezen a szinten aztán nem az értelem jut szóhoz, hanem a trágárság.

Baráti közösségben tanácsolják, csupa jó szándékból, egymásnak: Ne engedd közel! Ne mond ki! Vigyázz, kihasznál! Így aztán, sokkal kevesebb és kisebb közösségbe tartoznak az emberek. Érzelmeiket, kapcsolataikat leszűkítették, elzárkóznak.

Az ember, a Homo sapiens alapvető létszükséglete az érzelmi biztonság. Ugyanolyan, mint az étel vagy a víz. Aki nem ad, nem mutat kötődést, nem közeledik, nem simogat, abban lassan elsorvad a képesség, hogy elfogadja a szeretetet.

És végül vadabbá válik a vadállatoknál is.