Talán az egyik legjobb tulajdonságom a kétkedés. Minden bátor gondolatban és tettben ott van egy kis kétkedés. Nem hiszem magam sérthetetlennek és tévedhetetlennek, ezért mindig ott az a kis fickó, aki lelassít és kételyekkel átszínez. Na, nem állít meg, csupán tesz arról, hogy az elvakultság ne vigyen rossz útra.

Életünk kis magocskái nem tudnak semmit a világról, nem ismerik a bennük rejlő szép virág csodáját. Ott benn, a maghéjban, biztonságban vannak. Aztán jövök én és elvetem a kertemben. Akkor bizony kezdődik a kínlódás, kősziklákkal, vízzel, táplálékkal, időjárással. Elindul általam, velem, értem, az ismeretlen felé. Az én álmom felé. Viszontagságos ez az út, nagy bátorság kell hozzá!

Bátran megyek a magam sorsán, és viszem magammal azt a kis kétkedést, hogy egyenesen tartson. Amíg élek, az út előttem van, mindig változik minden, gyakran a sémák sem jók már, nincs vége, nem dőlhetek hátra, hogy „én már megtettem a dolgom és nem érdekel semmi”! Ez így is van jól! Az életet nem elszenvednem kell, hanem élni.
A bátorságom nem hagy el, megoldom, amit kell. Ma reggel pedig a kétkedés lökött egyet rajtam. Szembesülnöm kell most naponta egy elvakult egoval, aki senkit sem kímél a környezetében, áttapos mindenkin. Meg nem akadályozhatom, de tanulnom kell ebből. Kármentés? Nem is tudom, minek nevezzem, amikor ilyen helyzetben félretéve a saját sebeim, megadom a legtöbbet az érdemtelennek. Nem azért, mert jár neki, hanem azért, hogy én más legyek. Nem lehet dolgom senki büntetése!

Ezen a fagyos tavaszi reggelen sokáig fogok a szekrényem előtt állni, harcba készülök. Jó erős a kávém és a megszokottal ellentétben, reggelizni is fogok, mielőtt a kis fekete retikülömmel kilépek az ajtón. Ma elkezdem a lehetetlent leküzdeni, van rá valamennyi időm, de el nem tántorít semmi! Lehetetlen nincs, mondta gyakran a mamám, csak tehetetlen! Drága mamikám, ott fenn, legyen most is igazad! Te tudtad, hogy tehetetlen az nem vagyok.