Van egy nap az életemben, amikor kicsit megállok. Megkapaszkodom az időben és megragadom a pillanatot! Nézem a világot és csodálom. Nézem a szeretteim és szorosan megölelem őket. Köszöntöm a barátaim és megsimítom őket. Rámosolygok az emberekre és küldök nekik egy szívdobbanást. Magamhoz szorítok mindent, ami jó az életben!
Mindenki életében van valami, amitől örökre megváltozott. Neked mikor van ez a napod? Nekem az a nap különösen kemény és határozott szakadék! Nem tudom miért éppen a születésnapján, ősszel, amikor pedig nyáron veszítettem el. Nem is tudom, mikor veszítettem el? Amikor megfogant? Amikor megszületett? Amikor egy lépcsőn állva egy fiatal orvos az arcomba vágta, hogy ez a vége? Amikor megtörtént? Amikor a fekete ruhám felvettem? Nem is tudom, mennyi időbe tellett feldolgozni, lenyelni, megérteni. Talán, még ma sem?
Vannak dolgok, amiket csak úgy tudunk nézni, hogy csak mással történhet meg. Aztán amikor velünk történik, olyanokká válunk, mint egy tudathasadás! Még mindig emlékszem arra az érzésre! A csodavárásra. A némaságomra. A sötétségre. A kétségbeesésre. A nagyon hosszú útra, ami kivezetett az alagútból. Arra a nagyon kegyetlen és végtelen hosszú útra, ami legalább kevésbé sötét világba vezetett, ahol még Nap nem sütött, de nem fekete volt.
Aztán a megbékélésre. Mert Isten szeret engem és igyekezett kárpótolni három csodálatos gyerekkel. Nagyon odatette magát, mert valóban csodálatos gyerekeim vannak. Isten vajon elfelejtette, hogy az elveszített élet pótolhatatlan? Nem tudom. De köszönöm, hogy törődött velem és adott is nem csak elvett.
Isten éltessen elveszített kisfiam, születésnapodon!