Amióta hozzákezdtem ehhez a tervhez, kaptam hideget és meleget. Rokonok, barátok, ismerősök, sőt még idegenek is elmondták a véleményüket.

Egyesek szerint jó ez a sötét haj, mert végre kapott az arcom egy kis színt. Olyan sápadt voltam azzal a vakító szőkeséggel!

Mások szerint viszont kifejezetten előnytelen. Komorrá, szigorúvá, mosolytalanná tett. A megfogalmazások ennél jóval keményebbek voltak, de szerencsére nem vagyok sértődős.

Tegnap egy idegen is véleményt nyilvánított. Szerinte a szeplős bőrhöz szőke haj illik. Pont. Mintha a szeplőimnek is lenne beleszólásuk abba, milyen hajszínt viselhetek.

Nem akarok most viccelődni a szőkeséggel. Van már némi tapasztalatom arról, milyen különös kapcsolatban áll egymással a külsőm és a belsőm.

Láttam már a boldogságot az arcomra telepedni. Láttam, ahogyan kisimítja a vonásaimat, megváltoztatja a tekintetemet, még a testtartásomat is. És megtapasztaltam az ellenkezőjét is. Amikor a szomorúság nemcsak bennem lakott, hanem kiült az arcomra, lehúzta a vállamat, és mintha éveket rakott volna rám.

Azt hiszem, a belső állapotom sokkal inkább meghatározza, milyennek látszom, mint a hajam színe.

Mégis elgondolkodtam a sokféle véleményen. Most akkor szőke vagy barna vagyok? Melyik áll jobban? Milyennek kellene lennem?

A tegnapi kritikusom különösen érdekes mondatot használt:

Nem vagy harmóniában a külsőddel.

Ezen aztán eltöprengtem.

Mert mi is az a harmónia? Amikor a tükörben azt látom, amit megszoktam? Vagy amikor végre azt látom, aki valóban vagyok?

Most a hajam a saját, természetes színében pompázik. Pontosabban abban, amilyen jelenleg. Igaz, a hajvégek még festettek, de a lenövés már nem látszik. Nem kell többé takargatnom, korrigálnom, újrafestenem.

Vitatkozhatnék magammal, hogy a húsz évvel ezelőtti hajszínem volt-e szebb, vagy a mostani. De minek tenném? Hiszen én sem vagyok már az a húsz évvel ezelőtti nő.

És talán éppen ez a lényeg.

Nem a régi önmagamat akarom visszakapni. Nem is szeretnék valaki mássá válni. Egyszerűen kíváncsi vagyok arra, milyen vagyok most.

Így hát várok. Szoktatom magam ehhez az új fejhez, az új vonásokhoz, a tükörből visszanéző ismerőshöz, aki időnként még idegennek tűnik.

Nem sürgetem az ismerkedést.

Lehet, hogy nem is átalakulás ez.

Csak lassan megismerkedem azzal a nővel, aki most vagyok.