Farkas Etelka vagyok. Írok. Mert beszélni egyszerűen túl gyors.

Írás közben van időm megállni egy mondatnál. Visszamenni hozzá. Megnézni közelebbről. Megkérdezni magamtól, valóban azt gondolom-e, amit elsőre gondoltam.

Talán ezért írok.

Nem azért, mert megfejtettem az életet. Éppen ellenkezőleg. Minél tovább élek, annál kevésbé hiszem, hogy léteznek egyszerű válaszok.

Negyvenhárom évig tanítottam. Ennyi idő alatt az ember hozzászokik ahhoz, hogy kérdeznek tőle, ő pedig válaszol. Ma már sokkal jobban érdekelnek azok a kérdések, amelyekre nincs egyetlen helyes válasz.

Miért maradunk benne valamiben, amiben már nem vagyunk boldogok?

Miért félünk elindulni, amikor pontosan tudjuk, hogy mennünk kellene?

Mi marad meg belőlünk egy veszteség után?

Hányszor lehet újrakezdeni?

És egyáltalán: mikor érkezik el az a kor, amikor az ember már végre nem akar mások elképzelése szerint élni?

Arról írok, amit ismerek

Emberekről. Nőkről. Kapcsolatokról. Családról. Szerelemről és annak hiányáról. Anyákról és gyerekekről. Öregedésről, veszteségről, újrakezdésről.

Arról, milyen különös teremtmény az ember.

Képes évekig cipelni egy régi mondatot, miközben elfelejti, hová tette öt perce a szemüvegét.

Képes ragaszkodni ahhoz, ami fáj neki.

És képes egyszer csak felállni, leporolni magát, és azt mondani: na, jó, akkor innen másképpen.

Engem leginkább ezek a pillanatok érdekelnek.

Nem a hibátlan emberek. Olyat egyébként sem nagyon ismerek.

Azok érdekelnek, akik elrontják. Megbánják. Nekifutnak még egyszer. Szeretnek. Megijednek. Elveszítenek valakit. Néha elveszítik saját magukat is. Aztán valahogy mégis továbbmennek.

Talán azért tudok róluk írni, mert magam is közéjük tartozom.

Nem szeretném megmondani, hogyan kell élni

Tanítóként sokáig az volt a dolgom, hogy tudjam a választ.

Íróként már egyáltalán nem érzem kötelességemnek.

Nem szeretnék életvezetési tanácsokat osztogatni. Nem akarom megmondani, hogyan kell jól szeretni, jól öregedni, jól elválni, jól gyászolni vagy jól újrakezdeni.

Fogalmam sincs.

A saját életemet sem sikerült hibátlanul megoldanom.

És milyen unalmas is lenne, ha sikerült volna.

Inkább történeteket mesélek.

Néha versben. Néha tárcában. Máskor hosszabban, regényben. Van, hogy komolyan, és van, hogy muszáj nevetnem azon, amit az élet elém rak.

Szeretem közelről nézni az embert.

Azt a pillanatot, amikor mást mond, mint amit érez. Amikor erősnek mutatja magát, pedig fél. Amikor azt mondja, mindegy, miközben egyáltalán nem mindegy.

Talán ez az én írói világom.

Az ember a mondatai mögött.

És közben én is változom

Nem ugyanaz a nő ír ma, aki évekkel ezelőtt az első könyvét írta.

Szerencsére.

Az ember változik. Néha szépen, fokozatosan. Máskor az élet fogja, és minden különösebb udvariaskodás nélkül átrendezi.

Voltak veszteségeim. Voltak újrakezdéseim. Voltak döntéseim, amelyekre büszke vagyok, és olyanok is, amelyeket ma már másképpen hoznék meg.

De egyre kevésbé szeretném kitörölni őket.

Mindegyikből lett valami.

Egy történet. Egy felismerés. Egy vers. Egy mondat.

Vagy egyszerűen csak az ember, aki ma vagyok.

Talán ez az írásaim egyik legfontosabb gondolata is:

nem kell hibátlan élet ahhoz, hogy a sajátunk legyen.

Én legalábbis most ezt tanulom.

Belakni önmagamat.

De ez a hely nem csak rólam szól

Az írás furcsa mesterség.

Az ember egyedül ül a gép előtt, ír valamit, ami nagyon személyes, aztán elküldi a világba.

És egyszer csak valaki visszaír:

Én is.

Talán ezt szeretem benne a legjobban.

Amikor egy történet már nem csak az enyém.

Amikor valaki felismeri benne a saját anyját, szerelmét, félelmét, veszteségét vagy éppen a saját újrakezdését.

Ezért szeretném, ha ez a blog nem egyszerűen egy hely lenne, ahol én beszélek, ti pedig olvastok.

Szeretném, ha találkozási pont lenne.

Lehet velem egyetérteni. Lehet vitatkozni. Lehet hozzátenni a saját történeteket.

És lehet egyszerűen csak csendben olvasni.

Annak is van helye.

Kíváncsi vagyok rátok.

Arra, hogy melyik történetben ismertek magatokra. Melyik mondat marad veletek. Miről olvasnátok szívesen. És arra is, hogy ugyanarról az életről mennyire különbözően gondolkodunk.

Mert talán ettől lesz igazán érdekes.

Ha pedig hosszabban maradnál velem…

Négy könyvem jelent meg, és készül a következő.

A könyveimben ugyanazt keresem, amit itt, a blogon: az embert a története mögött.

Azt, ami fáj.

Azt, amin nevetni lehet.

Azt, amit elveszítettünk.

És azt, amit még mindig újra lehet kezdeni.

Ha valamelyik könyvem megszólít, örülök, ha veled megy tovább.

Megvásárolhatod őket, vagy közvetlenül tőlem is megrendelheted.

De akkor is maradj, ha egyelőre csak olvasni szeretnél.

Azért írok, hogy legyenek történetek, amelyekben néha egymásra ismerünk.

Talán ennyi a célom.

És ha egyszer egy mondatomnál azt gondolod:

„Igen. Én is.”

Akkor már megérte leírnom.