Egyszóval? Filmszerű!

Volt már cicám, vagyis szinte mindig volt, de akkor udvarom, kertem is volt. Lakásban tartani egy macskát egészen más. Gondoltam rá néha, milyen lenne, de nem tettem érte semmit.

Most pedig ajándékba kaptam ezt a bájos bajuszkirályt.

Szerelem volt első látásra, és maga az ajándékozás is csupa kedves gesztus. Persze féltem attól, mennyire lesz komfortos az együttlakásunk. Nem volt teljesen oktalan a félelmem: vannak súrlódások.

Van azonban valami, ami meglepett. Az, ahogyan ez a kis állat bánik velem.

Perlekedik néha, feszegeti a határokat, keresi a helyét az otthonomban. Pontosabban: igyekszik kisajátítani a neki tetsző helyeket. Saját, privát kuckóját például egy hatalmas porcelántálban lelte meg.

Kis mérgelődés után megadtam magam. Puha bélést tettem bele, hogy legalább kényelmes legyen, ha már a porcelánomat einstandolta.

Ezek amolyan párkapcsolati cívódások és egyezkedések. Mit engedek én, miben enged ő, és melyek azok a kérdések, amelyekben láthatóan egyáltalán nem kíváncsi a véleményemre.

De van valami, ami már nem ilyen játékos.

Valami nagyon nem emberi. Vagy talán annál sokkal több és mélyebb.

Az érzelmi kapcsolódása.

Ezzel vett le igazán a lábamról.

Időnként egészen közel jön hozzám. És különös módon éppen akkor, amikor kell. Puha mancsával megérinti az arcomat. Mellém fekszik, hozzám simul és dorombol. Nem akar semmit. Nem kérdez. Nem magyaráz. Csak ott van.

És nyugtat.

Rövid együttélésünk alatt már egészen egyértelművé vált számomra, hogy figyel rám. Észreveszi, ha más vagyok. Közelebb jön, ha szükségem van rá, és békén hagy, amikor arra van szükségem.

És ezen mostanában sokat gondolkodom.

Hogyan lehetséges, hogy egy állat néha pontosabban érzi az érzelmi szükségleteimet, mint egy másik ember?

Talán azért, mert nem akarja eldönteni, mit kellene éreznem.

Nem akar megjavítani.
Nem akar megváltoztatni.
Nem akarja megmagyarázni nekem önmagamat.

Csak odafekszik mellém.

És dorombol.

Lehet, hogy a szeretet néha tényleg ennyire egyszerű.