Érdekes nap volt a tegnapi. Annyira felkavart, hogy alig aludtam az éjszaka. Most leírom, hátha a szavak között megtalálom benne a tanulságot.

Vannak belső vívódásaim, személyes ügyeim, amelyek egyelőre nem akarnak megoldódni. Munkáról beszélgettem valakivel, aki ugyan ismerősöm, de évente talán kétszer találkozunk. Hirtelen kibukott belőlem minden, és elmeséltem neki ezeket.

Könnyű és felszabadító beszélgetés volt. Érdeklődéssel hallgatott. Talán éppen a távolság segített: nem közeli barát, nem rokon, nem része a történetemnek. Nem kellett óvnom, nem kellett magyarázkodnom, nem kellett attól tartanom, mit kezd majd mindazzal, amit mondok.

Csak hallgatott.

A végén megkönnyebbültem.

Aztán estefelé megfordult a helyzet.

Egy távoli ismerősöm beszélni kezdett a súlyos rákbetegségéről és a fájdalmáról. Először zavarba jöttem. Szólni is alig bírtam. Mit mondhatnék? Hogyan vigasztalhatnék valakit, amikor nincsenek vigasztaló mondatok?

Aztán szó szót követett, és lassan megérkeztek a szavak is.

Hosszan beszélgettünk. Nem oldottam meg semmit. Nem vettem el a betegségét, a félelmét, a fájdalmát. Csak ott voltam, és hallgattam.

Azt hiszem, a búcsúzás idejére mindketten könnyebbek lettünk.

Bennem azonban ott maradtak a rám bízott mondatok. Este véletlenül összetörtem az ivópoharam. Úgy sikerült, hogy az üvegcserepek a kezemet is megvágták.

Néztem a törött üveget, és arra gondoltam, milyen furcsa nap ez.

Tudtátok, hogy kutatások szerint még a gyógyulás esélyeivel is összefügghet, mennyire vagyunk egyedül a bajban? Mellrákos nők vizsgálatánál is kimutatták, hogy a társas kapcsolatokkal, támogató emberi közeggel rendelkezők túlélési esélyei kedvezőbbek voltak az elszigetelten élőkénél.

Talán nem véletlen, hogy olyan felszabadító kimondani azt, ami belül nyom. És talán az sem kevés segítség, ha valaki nem tanácsot ad, nem akar megmenteni, csak figyelmesen végighallgat.

Délelőtt én tettem le valakinél egy keveset abból, amit cipeltem.

Este valaki nálam tett le a saját terhéből.