A veszteségnek nincs nagysága. Sosem érzem azt, hogy ez most csak kicsit fáj, mert kevés veszett. Vagy, hogy jaj, most hatalmas a siránkozás, mert sok veszett. A veszteség fáj. Csak úgy, egyszerűen.

Idő kell neki, és majd lecsillapszik. Nem lehet siettetni, és nem kell bagatellizálni sem. Hagyni kell a maga ütemében.

Van viszont ennek az állapotnak egy része, amit nekem kell elvégeznem. Az újratervezés.

Nem mehet tovább minden úgy, mint eddig. Ami eddig kettőnkhöz igazodott, azt most egyetlen ember életére kell átszabni.

Reggel a tükör előtt elméláztam ezen. Mikor van az a kor, amikor már nem kell tervezni? Mikortól marad csak az állandóság, és nincs több újratervezés?

Aztán rájöttem: talán soha.

Magam sem hittem volna, hogy egyetlen ember helye mennyi mindenre van hatással. A hiánya nem marad meg egyetlen üres széken. Szétszalad az életben, és egyszer csak mindenütt találkozom vele.

Naptár.

Utazások, repülőjegy.

Események, belépőkkel együtt.

Feleslegessé vált tárgyak a fürdőszobában, és máshol is.

A fogason lógó idegenség, amivel nem tudok mit kezdeni.

Hát, elég hosszú időmbe telt, mire végigrágtam magam ezeken. De megtettem. Befejeztem.

A naptár újratervezve.
Az utazások újratervezve.
Az események is.
A tárgyak majd lassan megtalálják az új helyüket.

Én is.

És amikor már azt hittem, minden fontos kérdést végiggondoltam, eszembe jutott még valami.

Jó lenne egy cica.

Elmosolyodtam.

Na, tessék.

Már megint tervezek.