Az írói munka egyik jelentős része az anyaggyűjtés. A cselekmény alakításához, a karakterek felépítéséhez sokat olvasok, filmeket nézek, figyelem az embereket. Jó mesterség ez: az ember azt hiszi, másokat tanulmányoz, aztán egyszer csak saját magát találja a boncasztalon.

Ma egy film tett oda.

Könnyű családi történet volt, semmi lélekhasogató. A benne szereplő nő anya volt, dolgozott, élte az életét, és kapcsolatai is voltak. Nem az intimitása volt a történet lényege. Engem mégis az érintett meg, ahogyan a már felnőtt gyerekei visszanéztek az anyjuk egykori döntéseire.

Mert a gyerek emlékszik.

Csak nem feltétlenül arra, amire az anya.

Az anya arra emlékszik, hogy rohant haza. Hogy főzött. Hogy dolgozott. Hogy megoldotta. Hogy aggódott. Hogy virrasztott. Hogy próbált jól szeretni.

A gyerek talán egészen másra.

Egy becsapódó ajtóra. Egy félbehagyott mondatra. Arra az estére, amikor anya nem ért rá. Vagy arra, amikor nagyon is ráért, csak éppen rosszat mondott. Egy jelentéktelennek hitt pillanatra, amely az anya emlékezetéből régen kihullott, a gyerekéből pedig soha.

Na, ettől egy kicsit megijedtem.

Három gyerek után, hatvankilenc évesen kezdjek aggódni, vajon jól csináltam-e?

Kissé elkéstem.

Ráadásul ma már mindenre van szavunk. Trauma, kötődési minta, elhanyagolás, túlféltés, parentifikáció. Ha sokáig olvasgat az ember, lassan már attól is fél, hogy rossz helyre tette a gyerek uzsonnáját, és ezzel életre szóló sebet ejtett rajta.

Pedig én szerettem őket.

Ez azonban önmagában nem bizonyíték arra, hogy mindig jól szerettem őket.

Talán ez rémített meg igazán. Hogy az anyaságban nincs olyan, hogy minden döntés helyes. Ha dolgozom, hiányozhatok. Ha otthon maradok, megfojthatom. Ha féltem, korlátozom. Ha elengedem, azt hiheti, nem érdekel. Ha beleszólok, sok vagyok. Ha hallgatok, talán akkor kellett volna megszólalnom.

És mindezt akkor kellene hibátlanul eldönteni, amikor benne állunk az élet közepében, fáradtan, szerelmesen, dühösen, pénzt keresve, válaszokat keresve, miközben magunk sem vagyunk készen.

Mert az anya sem készen kapja magát az anyasághoz.

Ő is menet közben nő fel hozzá.

Talán szerencsém volt, hogy amikor anya lettem, még nem voltam ennyire tudatos. Nem ismertem minden döntésem lehetséges lelki következményét. Nem vizsgáltam esténként, vajon az aznapi mondataim közül melyikből lesz harminc év múlva feldolgozandó gyerekkori emlék.

Tettem, amit akkor jónak hittem.

Néha biztosan rosszul.

És most, amikor már messzir vagyok attól a fiatal anyától, furcsa szeretettel nézek vissza rá. Nem tudott mindent. Nem is tudhatott.

Ha akkor ennyire mélyen nézek és ennyit látok, talán bele sem merek kapaszkodni a sors kerekébe.

Talán nem merek anya lenni.

Milyen szerencse, hogy az élet legnagyobb döntéseihez néha éppen annyit nem tudunk, amennyi bátorság kell hozzájuk.