Pazar koncert volt. Szigeti Bence gitárművész és Schwartz Zoltán hegedűművész estje a Zsinagógában még a nyári hőséget is feledtette velünk. A tikkasztó meleg ellenére zsúfolásig megtelt a nézőtér, a végén pedig háromszor is visszatapsolta a közönség a művészeket. Ritka az ilyen este, amikor senki sem siet haza.
Én sem. A kijáratnál hosszú sor kígyózott a dedikálóasztal előtt, ahol a koncerten közreműködők CD-it lehetett megvásárolni. Beálltam én is.
Előttem két idős hölgy araszolt lassan. Összeszokott barátnők lehettek. Halkan beszélgettek, néha összenevettek, közben centiről centire közeledtek az asztalhoz.
Erzsike néni megvette a lemezt, majd kedvesen odanyújtotta a művésznek.
– Legyen szíves dedikálni is!
A kívánság természetesen teljesült. Erzsike néni elégedetten mosolygott, félreállt, hogy a barátnője is odaférjen.
Mariska néni azonban csak legyintett.
– Nem veszek, Erzsikém. Nekem nincs is CD-lejátszóm. Nem tudnám meghallgatni.
Erzsike néni erre olyan természetes magabiztossággal fordította vissza a barátnőjét az asztalhoz, mintha a világ legkézenfekvőbb dolgát mondaná:
– Jaj, Mariskám, hát nekem sincs! Dedikáltasd te is! Azt hallottam, ha a polcra teszem, így is szólni fog.
Azt hiszem, ennél szebben még senki sem fogalmazta meg, mit jelent egy dedikált emlék. Van, ami nem a fülnek szól, hanem a léleknek.