Fáj a fejem. A kánikula miatt túl sokat megy a klíma, állandóan mozog a levegő, talán a légnyomás is elviselhetetlen. Más lett a napirendem. Beszűkült körülöttem a tér.

Dolgom volt, bementem a városba. Már hazafelé tartottam, amikor a Kálvin téren áthaladva régi nyarak jutottak eszembe. Nagyon régiek. Azok a görögországi nyarak, amikor mi, magyarok voltunk az utolsók, akik délben még a strandon maradtunk. A helyiek hajnalban keltek, délelőtt már hazamentek. Behúzódtak a hűvös házaikba, ahol a márványpadló egész nap megőrizte az éjszaka hűvösét. Akkoriban még nem klímák hűtötték a szobákat.

Ebéd után pihenni próbáltam. A délelőtti emlékek nem hagytak nyugodni, kerestem egy filmet. A gyökerekről szólt. Nem a fákéról, hanem az emberekéről. Érdekes volt kívülről látni, más embereken, más bőrszínű embereken, milyen nehéz megtalálni azt, ahová igazán tartoznak.

Azt hittem, ezen a munkán én már túl vagyok. Hogy megtaláltam a saját gyökereimet. A film mégis emlékeztetett rá, hogy ez nem egyszeri feladat. Az ember néha újra elveszíti önmagát, és ilyenkor újra keresnie kell, honnan indult, mi tartja meg, miből táplálkozik.

Egy egyszerű kis film volt, mégis akadt benne néhány mondat, amely nem hagyott békén. Magamat láttam benne.

A legszebb jelenet mégsem ezekről szólt. Zivatar érkezett. A gyerekek önfeledten ugráltak a trópusi esőben. A nagy cseppek krátereket vájtak a tócsákba, a lejtős utcán patakokban rohant lefelé a víz. Ruhájuk lassan átázott, mezítláb táncoltak, mintha nem is létezne más a világon.

A vásznon szakadt az eső. Nálunk tovább perzselt a hőség. Mégis úgy éreztem, mintha néhány csepp belőlem is lemosott volna valamit.