Korán indultam ma, vérvételre mentem. Felkészültem egy rosszabb verzióra, és tévedtem. Egy üdítően vidám fehér köpenyes hölgy fogadott. Mosolyogott rám, hellyel kínált, és beszélgettünk. Csacsogni kezdtünk, olyan laza, női témákról.

            – De jó, hogy hamarabb érkezett! Az előző is így tett, most várnia sem kell.

Járt a keze és közben csevegtünk. Hogy meleg van, kaotikus a közlekedés, idegesek a sofőrök. Szóba került, nem beteg vagyok, csak éppen felelőtlenül fogyókúráztam. Ebből aztán magvas gondolatok formálódtak. Nem az számít, mások mit gondolnak rólunk, az önképünk legyen a mérvadó. Meg, hogy nehéz az élete annak, akinek a kollégája mondja meg, kivel mehet moziba.

Észre sem vettem a szúrást. A beszélgetés valahogy fontosabb lett, mint amiért odamentem. Megegyeztünk abban, hogy a nyaraláson viselt strandöltözék egyetlen kritériumnak kell, hogy megfeleljen, hogyan érzem magam benne.

Éhgyomri vizsgálat volt, vártam a hazaérkezést. A tömegközlekedéssel együtt összesen 55 percet voltam távol az otthonomtól. Letépem a karomról a ragtapaszt, de a laboratóriumban serénykedő nő derűjét megtartom egész napra.

Hazafelé azon gondolkodtam, milyen furcsa mesterség a kedvesség. Nem kerül semmibe, mégis képes érzéstelenítőként működni. Egy mosoly, néhány odafigyelő mondat, és máris könnyebb lesz a tűszúrás, a várakozás, talán még az egész nap is. Jólesett tévedni. Mostanában túl sokszor készülünk fel a rosszra. Pedig néha egy vidám fehér köpeny, néhány kedves mondat és egy alig érezhető tűszúrás emlékeztet rá, hogy a világ még mindig tud kellemes meglepetéseket okozni.