Kinyitottam a szekrényajtót, és a szemem végigfutott a látványon.

Ez már szűk.
Ez rövid.
Ez kicsi.
Ez nem ér össze.

Felvillant egy tegnapi beszélgetés olyannal, aki sok évtizede ismer.

Azt mondta, már nem törékeny, nádszál alkatú nőként jelenek meg az írásaimban. Inkább olyan valakiként, aki embereket cipelt, szülőket ápolt, gyerekeket nevelt, könyveket írt, családot tartott össze, és közben még mindig képes szerelmes verset írni egy zöld ruháról.

Az ilyen élet nyomot hagy a testen.

Nem feltétlenül szépet.

De valódit.

A meggondolatlan és erőltetett fogyókúra most inkább hiúsági kérdés. A jó értelemben vett hiúságé. A nőé, aki szeretné ugyanazokat a szép ruhákat viselni, mint régen.

Nem abban a testben élek, amelyben hosszú évtizedeken át éltem.

Veszteség?

A ruhák kegyetlenek ebből a szempontból. A mérleggel lehet vitatkozni. A tükörrel is. De amikor ott lóg a szekrényben egy kedvenc ruha, amelyet húsz évig örömmel viseltem, és egyszer csak nem ér össze a cipzár vagy feszül a derék, az nagyon konkrét üzenet.

Ebben a szép kék csipkeruhában a fiam esküvőjén voltam.

Abban a cuki, masnis sötét ruhában a tanítványaimmal ballagtam.

Ebben a cigányos, bő szoknyában valamikor a tengerparton sétáltam esténként.

A vállfákon nem ruhák lógtak.

Emlékek.

Életszakaszok.

Nők, akik valaha én voltam.

Végigsimítottam a sort.

Kár érte.

Szerettem magam bennük.

Aztán arra gondoltam, talán nem az a feladat, hogy újra beleférjek ezekbe a ruhákba.

Talán az a feladat, hogy megtaláljam azt a ruhát, amelyik a mostani Etelkára van szabva.

Nem azért, mert feladom.

Nem azért, mert „ennyi maradt”.

Hanem mert a testem hatvannyolc évesen már nem ugyanazt a történetet meséli, mint negyvenöt évesen.

És talán nincs is ezzel semmi baj.

A régi ruhák az emlékeimet őrzik.

Az újaknak pedig még van idejük emlékekké válni.